Három idei díjazott, négy történet

A L’Oréal–UNESCO A Nőkért és a Tudományért magyar ösztöndíjjal évről évre három kiemelkedő kutatónő munkáját ismeri el. A programot 2026-ban már 24. alkalommal hirdették meg Magyarországon, az elmúlt csaknem negyed évszázadban pedig összesen 66 magyar kutatónő részesült az elismerésben. A Hetediknap sorozatában az idei három díjazott mellett egy korábbi ösztöndíjas kutatónőt is bemutatunk. Tudományos eredményeiken túl arra is kíváncsiak vagyunk, milyen emberi történet, kitartás és személyes út áll a kutatói teljesítmény mögött.

Elsőként az egyik idei díjazottal, Dr. Menyhart Otíliával beszélgettünk. A kutatónő a Semmelweis Egyetem adjunktusa, emellett a HUN-REN Természettudományi Kutatóközpont Molekuláris Élettani Intézetének munkatársa. Bioinformatikai módszerekkel azt vizsgálja, miért reagálhat két daganatos beteg egészen eltérő módon ugyanarra a kezelésre. Kollégáival több száz, esetenként több ezer beteg genetikai és génexpressziós adatait elemzik, hogy feltárják, milyen összefüggés van ezek, a betegek túlélése és a különböző gyógyszeres kezelések eredményessége között.

Kutatásaik egyik újabb területén már az egyes sejteket külön-külön vizsgálják, aminek azért van különös jelentősége, mert – mint Menyhart Otília elmondta – egy daganat jóval összetettebb annál, mint amit pusztán a tumorsejtek alapján látni lehet. Immunsejtek, érsejtek és kötőszöveti sejtek is jelen vannak abban a mikrokörnyezetben, amelyben a rosszindulatú sejtek működnek, ráadásul ezek folyamatos kapcsolatban állnak egymással. A kutató egyik PhD-hallgatójával, Dobolyi Zsófiával ezért olyan adatbázist épít, amelynek segítségével pontosabban meghatározható, hogy a gyógyszeres kezelések célpontjai mely sejttípusokon jelennek meg. A vizsgálatok egyik érdekes eredménye, hogy ezek a célpontok nem kizárólag magukon a tumorsejteken találhatók meg:

„Bizony azt találjuk, hogy egyes daganatok esetében ezek nem is magukon a rákose sejteken, hanem inkább a tumor környezetének sejtjein találhatók meg” – magyarázta.

Ennek feltérképezése a későbbi gyógyszerfejlesztéshez is értékes információkat adhat, hosszabb távon pedig közelebb viheti a kutatókat ahhoz, hogy a daganatos betegek kezelését mindinkább az adott beteg és a daganat sajátosságaihoz igazítsák.

A kutatónő szerényen fogadta a rangos elismerést. Tavasszal adta be a pályázatát, de nem számított arra, hogy végül a díjazottak között lesz.

„Beadtam a pályázatot az esélytelenek nyugalmával, még tavasszal, és egyáltalán nem gondoltam rá, hogy én ezt meg fogom kapni” – idézte fel.

Arra, hogy miért kételkedett ennyire a saját esélyeiben, a beszélgetés során tulajdonképpen maga adta meg a választ: úgy látja, a tudomány alázatra tanít.

„Minél többet tudunk, annál inkább látjuk, mit nem tudunk”

Menyhart Otília olyan kutatók és PhD-hallgatók között dolgozik, akiktől – mint mondta – maga is folyamatosan tanul, a nemzetközi konferenciák pedig újra és újra szembesítik azzal, milyen gyorsan változik a tudomány, és mennyi megválaszolatlan kérdés maradt még az onkológiában.

„Minél többet tudunk, annál inkább látjuk, hogy mi az, amit nem tudunk” – fogalmazott.

Saját szerepét sem önmagában értelmezi:

„Én is csak egy fogaskerék vagyok itt a kutatócsoportban” – mondta.

A Győrffy Balázs vezette csoport munkájának fontos alapját jelentik azok a bioinformatikai eszközök és adatbázisok, amelyek segítségével nagy mennyiségű betegadatból kereshetnek olyan molekuláris összefüggéseket, amelyek korábban rejtve maradtak. Az elmúlt évek technológiai fejlődése ráadásul olyan kérdések vizsgálatát is lehetővé tette, amelyeket egy évtizeddel korábban még fel sem lehetett tenni ugyanilyen pontossággal.

A személyre szabott daganatterápia fejlődésével kapcsolatban ezért bizakodó, ugyanakkor nem szeretne hamis várakozásokat kelteni. A tudományos felismeréstől hosszú út vezet addig, amíg abból a betegek számára ténylegesen elérhető kezelés születik, hiszen a lehetséges célpont azonosítását sejtkísérletek, gyógyszerfejlesztés, majd klinikai vizsgálatok követik.

„A mi elméleti kutatásunk és bármilyen gyakorlati megvalósulás között legalább 10-15 év kell, hogy elteljen, sajnos” – mondta.

A távolabbi jövőt illetően mégis egyértelmű a cél:

„Nagyon bízom benne, hogy egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy minden beteg a számára megfelelő időben a megfelelő terápiát kapja meg.”

A Deltától vezetett az út az onkológiáig

Menyhart Otília gyerekként még nem arra készült, hogy egyszer daganatos betegségeket kutasson, abban viszont nagyon korán biztos volt, hogy a biológia és a tudomány része lesz az életének. Már kislányként falt mindent, ami az élővilágról szólt.

„Piciként a Deltát néztem Kudlik Júliával, utána David Attenborough-t, Gerald Durrellt, Cousteau kapitányt. Én mindig is kutató akartam lenni” – idézte fel.

Zoológusként végzett, majd viselkedésbiológiával foglalkozott, és ezen a területen Berlinben is dolgozott. Az onkológia csak később került az életébe, amikor megüresedett egy hely az Onkológiai Biomarker Kutatócsoportban. Úgy jött haza az állásinterjúra, hogy pontosan tudta: számára ez teljesen új terület, és ezt nem is próbálta leplezni. Későbbi főnökének nyíltan elmondta, hogy nem ért az onkológiához, mire azt a választ kapta:

„Nem baj, majd megtanulja.”

Ez a mondat és a belé vetett bizalom végül egy új pályaszakasz kezdetét jelentette. Elfogadta a kihívást, és immár tizenkét éve foglalkozik onkológiával, de ma sem beszél úgy erről a területről, mintha egyszer el lehetne jutni arra a pontra, ahol már minden kérdésre megvan a válasz. Éppen az ellenkezőjét tapasztalja: minél mélyebbre jut a kutatásban, annál több „fehér foltot” lát.

Az onkológia felé vezető útjának ráadásul van egy mélyen személyes rétege, amely csak utólag kapott különös jelentőséget. Édesanyját nagyon fiatalon veszítette el daganatos betegségben.

„Édesanyám 49 évesen emlődaganatban ment el. Én soha nem akartam rákkutató lenni, de lehet, hogy nem véletlenül történt így” – mondta.

„Azt mondták: legyél, ami szeretnél lenni”

A tudomány iránti érdeklődés gyökerei egészen Dunaszerdahelyig vezetnek vissza, ahol Menyhart Otília felnőtt. Édesanyja könyvelőként, édesapja lakatosmesterként dolgozott, a természet azonban a család mindennapjainak szerves része volt: Nagy területen kertészkedtek, fóliasátrakban növényeket termesztettek, a zöldségeket pedig értékesítették. Otília így gyerekkorától közel volt a növényekhez, az állatokhoz és ahhoz az élővilághoz, amely később a pályaválasztását is meghatározta.

Szüleitől azonban nem azt kapta útravalóul, hogy milyen szakmát válasszon, hanem azt, hogy szabadon kövesse azt az utat, ami igazán érdekli.

„Azt mondták, hogy legyél, ami szeretnél lenni, mi mindenben támogatunk, és szárnyakat adtak” – emlékezett vissza.

Ez a támogatás nemcsak biztatást jelentett: szülei komoly anyagi áldozatokat is vállaltak azért, hogy Győrben járhasson középiskolába, később pedig Budapesten tanulhasson tovább.

A család mellett egykori biológiatanára, Örzsik Otília is meghatározó szerepet játszott abban, hogy érdeklődéséből végül életpálya lett. Versenyekre vitte, foglalkozott vele, és megmutatta számára, mennyi felfedeznivalót rejt a biológia. A kutatónő ma is hálával gondol vissza rá, és úgy fogalmazott:

„Egy jó pedagógus egy egész életet meg tud határozni”.

Négy gyermek mellett a tudományban

A kutatói pálya önmagában is nehezen szorítható klasszikus munkaidőbe, négy gyermek mellett pedig különösen komoly szervezést igényel. Menyhart Otília mégsem valamiféle rendkívüli teljesítményként beszél erről, hanem olyan családi működésként, amelyhez nélkülözhetetlen egy valódi társ.

„Egy jó partner, egy jó családi háttér nélkül nem is tudnám elképzelni a mindennapjaimat” – fogalmazott.

A második gyermekük születése után például több hónapig a férje maradt otthon a kisbabával, és a gyerekek körüli feladatok megosztása azóta is természetes része az életüknek.

„Egyenjogú anyák-apák vagyunk” – mondta.

Nem állítja, hogy négy gyermek logisztikája ne hatna arra, mennyi időt tud a munkára fordítani: úgy látja, egy hasonló helyzetben nem feltétlenül lehet ugyanannyi órát a kutatásnak szentelni, mint annak, akinek nincsenek ilyen családi feladatai. A különbséget azonban sokszor a koncentrált munka, a szigorúbb időbeosztás és az a háttér képes ellensúlyozni, amelyben nem egyetlen emberre hárul minden.

Gyermekei közül már most látszik, hogy nem ugyanabba az irányba indulnak. Legidősebb lánya a Képzőművészeti Egyetemen tanul, festőnövendék, a második lánya viszont erősen érdeklődik a biológia iránt, bár még nem döntötte el, hogy az orvosi pálya, a kutatás vagy az állatokkal kapcsolatos hivatás vonzza-e jobban. A kisebbek elképzelései egyelőre gyorsabban változnak: hol pilóták lennének, hol régészek vagy éppen kutatók.

A hit, amelyet otthonról hozott

A családi örökséghez nemcsak a természet szeretete és a tanulás támogatása tartozik, hanem a keresztény hit is. Menyhart Otília mélyen vallásos családban nőtt fel, ahol a vasárnapi mise természetes része volt az életnek, még akkor is, ha éppen utaztak valahol. Ezt az értékrendet saját gyermekeinek is igyekezett továbbadni:

„Próbálom őket keresztény szellemben nevelni” – mondta.

Ma ritkábban jut el templomba, mint korábban, de a hitet nem kizárólag a templomba járással azonosítja.

„Az istenhit abszolút bennünk van. Remélem, hogy sikerült továbbadnom a gyerekeimnek is” – fogalmazott.

Lányai nevelésében tudatosan jelen volt a keresztény közeg is, egyikük például keresztény középiskolába járt.

„Nem munkába járnak, hanem hivatásuk lesz”

Amikor arról kérdeztük, mit mondana azoknak a fiatal lányoknak, akik ma gondolkodnak a kutatói pályán, nem próbálta idealizálni a tudományos életet. Ha valakinek elsősorban a magas jövedelem a célja, az akadémiai világ helyett az ipar jobb lehetőségeket kínálhat, a kutatás azonban olyasmit adhat, amit nehezebb fizetésben mérni – fogalmazott.

„Ha azt szeretnék, hogy egy mindig kreatív, megújuló kérdésekkel tűzdelt fantasztikus dologgal foglalkozzanak, ami egész életükben frissen tartja őket, és nem munkába járnak, hanem hivatásuk lesz, akkor mindenképp fontolják meg a kutatást” – mondta.

A tudományban sokszor hosszú ideig kell dolgozni anélkül, hogy az ember azonnali sikerélményt kapna, egy-egy kutatás pedig éveken át tarthat. Cserébe olyan szellemi szabadságot kínál, amely Menyhart Otília számára a pálya egyik legfontosabb vonzereje:

„Az ember a gyermeki kíváncsiságát mindig kielégítheti”.

Éppen ezért azt tanácsolja a fiataloknak, hogy minél korábban nézzenek be a kutatás kulisszái mögé, menjenek el a Kutatók Éjszakájára, keressenek kutatócsoportokat, és használják ki azokat a programokat, amelyek már középiskolásként lehetőséget adnak arra, hogy közelebb kerüljenek a tudományhoz.

Palánták télen, könyvek a vonaton

A beszélgetés végére egyre világosabbá válik, hogy a biológia iránti gyerekkori kíváncsiság nem marad a laboratórium falai között. Menyhart Otília szenvedélyesen kertészkedik, és amikor novemberben és decemberben odakint már kevés a szín, nevelőfények alatt kezdi el gondozni a következő szezon palántáit.

„Úgy érzem, hogy minden nap van miért felkelni, mert rengeteg kis életet nevelek” – mesélte.

A földdel való munkát szó szerint szereti érezni: kertészkedés közben még kesztyűt sem szívesen húz, tavasszal pedig külön öröm számára, amikor a hónapokon át gondozott növények kikerülnek a kertbe és virágba borulnak. A csokrokból másoknak is jut, a növénynevelésben pedig ugyanaz az élővilág iránti érdeklődés köszön vissza, amely gyerekként a képernyő elé ültette a Delta miatt, később pedig a zoológia felé vitte.

A négy gyermek, a család és a kutatás mellett az énidő néha egészen pontosan mérhető: kétszer 21 perc. Ennyi ideig tart számára a napi vonatút, amelyet igyekszik saját magára fordítani. Leggyakrabban olvas, de mostanában a nyelvtanulás is egyre fontosabb számára. Szlovákiában nőtt fel, ezért a szlovák és a cseh nyelv közel áll hozzá, angolul beszél, korábban németül is tanult, most pedig a görög keltette fel az érdeklődését, és az olasz is szerepel a tervei között.

„Frissen kellene tartani az agyamat, úgyhogy megpróbálok elsajátítani egy újabb nyelvet” – mondta.

Huszonegy perc nem sok, mégis meglepően sok mindenre elég. Menyhart Otília története pedig arra is példa, mennyi minden férhet bele egy életbe kitartással és kíváncsisággal: négy gyermeket nevel, kutat, folyamatosan tanul, télen pedig apró palántákat gondoz, amelyekből tavaszra virágok sokasága lesz. Miközben a kertben új életeket nevel, a laboratóriumban azért dolgozik, hogy egy napon a daganatos betegek még pontosabban személyre szabott kezelést kaphassanak. És ahogy ma még a palántákról sem lehet tudni, melyikből lesz a legszebb virág, úgy a kutatás következő eredményeit sem lehet előre látni. Remélhetőleg éppen közöttük lesz egy olyan felismerés, amelynek köszönhetően a jövőben egyre több beteg térhet haza gyógyultan.