Képzeljünk el egy tizenöt éves lányt.

Nem függő. Nem „drogos”. Nem került még rendőrségi ügybe. Egy buliban azonban valaki elé tesz valamit, amiről nagyjából annyit tud, hogy mások már kipróbálták.

Ez az a pillanat, amelyben a drogprevenciónak értelme van.

Nem két évvel később, amikor már kezelés kell. Nem akkor, amikor a rendőr belép az ajtón. Hanem előtte.

A jó prevenció nem abból áll, hogy egy felnőtt negyvenöt percig elmondja: a drog rossz. Ezt egy tizenöt éves is tudja.

A valódi kérdések sokkal kellemetlenebbek. Mi az a kristály? Tényleg lehet tudni, mi van benne? Miért lett rosszul tőle valaki, ha a másiknak semmi baja nem volt? Mit csináljak, ha a barátom használ valamit? Mikor kell mentőt hívni? És elmondhatom-e mindezt úgy, hogy nem lesz belőle azonnal fegyelmi ügy?

Ehhez nem egyszerűen egy előadás kell. Hiteles ember kell.

És pontosan ezeknek az embereknek egy részét veszítették el évekre az iskolák.

Egy törvény, amely túl nagyot markolt

2021-ben a köznevelési törvény módosítása kimondta, hogy külső szereplő csak akkor tarthat az iskolában foglalkozást többek között szexualitásról, az internet veszélyeiről, testi-lelki egészségfejlesztésről vagy a kábítószer-fogyasztás káros hatásairól, ha szerepel egy állami nyilvántartásban.

Az ellenőrzés igénye önmagában teljesen érthető.

Gyerekek közé valóban ne mehessen be akárki, akármilyen programmal.

Csakhogy volt egy meglehetősen súlyos probléma: a nyilvántartás nem készült el.

A Nemzeti Drog Fókuszpont saját jelentése szerint a jogszabályváltozás után jelentősen visszaesett az iskolai prevenciós programok hozzáférhetősége. A 2025-ös állami jelentés pedig már egészen egyértelműen leírja: mivel a nyilvántartást 2024 végéig sem tették közzé, az iskolákban drogprevenciót lényegében a saját pedagógusok, iskola-egészségügyi szakemberek és állami szervek tarthattak.

Vagyis nem arról van szó, hogy Magyarországon négy évig egyáltalán nem létezett drogprevenció.

Volt rendőrségi prevenció. Voltak pedagógusok, védőnők, iskola-egészségügyi szakemberek.

De kiesett annak a szakmai világnak jelentős része, amely korábban bejárt az osztálytermekbe.

Addiktológiai szakemberek. Civil prevenciós szervezetek. Tapasztalati segítők. Olyan emberek, akiknek éppen ez a szakmájuk.

Ez nem apró adminisztratív hiba.

Egy tanárnak nem kell addiktológusnak is lennie

Hajlamosak vagyunk úgy beszélni az iskoláról, mintha minden társadalmi problémát ott kellene megoldani.

Tanítsa meg a gyereket írni. Számolni. Legyen médiatudatos. Ismerje fel az álhíreket. Ne zaklassa a társait. Táplálkozzon egészségesen. Ne dohányozzon. Ne igyon. Ne drogozzon. Legyen mentálisan stabil.

És mindezt majd elmondja az osztályfőnök.

Csakhogy a pedagógus nem addiktológus. Ahogyan nem gyermekpszichiáter és nem családterapeuta sem.

Ráadásul a drogprevenció egyik legfontosabb eleme éppen a bizalom. Egy kamasz egészen más kérdést tesz fel annak, akivel másnap nem találkozik matematikaórán, aki nem írja be a hiányzását, és akitől nem kell tartania, hogy minden mondata visszajut a tanáriba.

Ezért számítottak a külső szakemberek.

Egy korábbi magyar vizsgálatban a drogprevencióban részt vevő diákok 42 százaléka számolt be külső drogprevenciós szakember által vezetett programról, minden ötödik pedig korábbi szerhasználó tapasztalati segítővel is találkozott.

Nem valamilyen marginális szereplőket vettünk tehát ki a rendszerből.

Egy létező prevenciós infrastruktúra egy részét.

És közben megváltozott a drog

Ez teszi igazán nyugtalanítóvá a történetet, mert miközben az adminisztráció éveket állt, a drogpiac elképesztő sebességgel változott.

A 2024-es, 37 országra kiterjedő ESPAD-kutatásban Magyarországon mérték a vizsgált országok közül a legmagasabb, 3,7 százalékos életprevalenciát a szintetikus katinonoknál. A magyar lányok 7,9 százaléka mondta azt, hogy próbált már szintetikus kannabinoidot, 4,3 százalékuk pedig szintetikus katinont.

Ezeket az adatokat nem érdemes hisztérikusan kezelni. És azt sem állíthatjuk, hogy azért próbált ki bárki drogot, mert nem jutott be az iskolájába egy civil prevenciós szervezet.

Ezt nem tudjuk.

De talán nem is ez a kérdés.

A kérdés az, hogy amikor tudjuk, hogy létezik a veszély, miért mondunk le önként a megelőzés egyik eszközéről?

Négy év késéssel

2025-ben végül megszületett az a rendelet, amely az NNGYK-t kijelölte a nyilvántartás vezetésére. Ma már ténylegesen létezik a lista, és szerepelnek rajta drogprevenciós programok, köztük civil és egyházi hátterű kezdeményezések is.

A rendszer tehát végül elkezdett úgy működni, ahogyan 2021-ben kellett volna.

Ennek örülni kell.

Csak közben eltelt több év.

Több évfolyam végigment a középiskola jelentős részén úgy, hogy a külső szakmai prevenció lehetősége jóval szűkebb volt, mint korábban.

Ennek hosszú távú következményeit valószínűleg soha nem fogjuk pontosan kiszámolni. Nem tudjuk megmondani, hány gyerek döntött volna másképp egy jó beszélgetés után. Hányan kérdeztek volna valamit, amit a saját tanáruktól nem mertek. Hány problémát lehetett volna hamarabb észrevenni.

A prevenció ilyen műfaj.

A sikere sokszor éppen az, ami nem történik meg.

Nem lesz túladagolás. Nem alakul ki függőség. Valaki egy buliban azt mondja: kösz, ezt inkább nem.

Ezekből nem lesz statisztika és sajtótájékoztató.

Talán éppen ezért olyan könnyű megfeledkezni róluk.

Nem az számít, milyen keményen hangzik egy törvény neve.

Hanem hogy amikor egy tizenöt évesnek tényleg segítségre lenne szüksége, van-e valaki az ajtó túloldalán, aki be tud menni hozzá.