Lannert Judit sok valódi problémát lát a magyar oktatásban. Túl sok az adminisztráció, kevés a tanári mozgástér, túlterheltek a gyerekek, és az iskola gyakran inkább rendszert működtet, mint embert nevel.

Eddig rendben.

Csakhogy az ominózus interjúból kirajzolódik valami más is: miközben szabadságról beszél, meglehetősen pontos elképzelése van arról, milyen iskolának kellene léteznie, kiknek kellene együtt tanulniuk, mely intézményeket érdemes fenntartani, és hogyan kellene viselkednie annak a szülőnek, aki a saját gyerekének jobb iskolát keres.

Ez már nem módszertani vita.

Ez világnézet.

Lannert úgy beszél a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokról, mint ahol az elit „kiszelektálja magát”. Csakhogy amikor egy család felvételire készíti a gyerekét, különórára hordja, iskolát keres, eredményeket néz és a lehető legjobb helyet próbálja megtalálni neki, az nem feltétlenül társadalmi önzés.

Az többnyire szülőség.

Az állam feladata az lenne, hogy annak a gyereknek is esélyt adjon, akinek otthonról kevesebb segítség jut. Nem az, hogy gyanúsnak tekintse azt, aki tudatosan választ.

Ugyanez a probléma az egyházi iskolákkal kapcsolatos gondolatmenetben.

A szegregáció valós és súlyos ügy. Az államnak feladata van vele.

De az egyházi iskola nem kegyesen megtűrt intézményfajta.

Családok választják, közösségek építik, saját világnézeti és pedagógiai karakterük van. Sok szülő éppen azért viszi oda a gyerekét, mert nem csupán tudást, hanem nevelést, közösséget és értékrendet is vár az iskolától.

Lehet számon kérni rajtuk törvényt, minőséget és tisztességes bánásmódot.

De az állam nem tulajdonosa a gyereknek.

És a miniszter nem engedélyezi a szülőnek, milyen értékrend szerint akarja neveltetni.

Lannert szerint az adófizetők pénzéből nem érdemes két iskolát fenntartani egy iskolányi gyereknek.

Papíron logikus.

Csakhogy Magyarország nem Excel-tábla.

Egy vidéki iskola nem pusztán férőhely és költség. Egy falu megtartóereje is lehet. Ha bezár az iskola, elmennek a fiatal családok. Ha elmennek, eltűnnek a gyerekek. Aztán már valóban nem éri meg semmit fenntartani.

Csak addigra a település is elfogyott.

Az oktatáspolitika ennél több, mint kapacitásgazdálkodás.

Ahogy a tudás is több annál, mint amit ma divatos „lexikális ismeretként” félretolni.

A gyereknek természetesen meg kell tanulnia gondolkodni.

Csakhogy tudás nélkül nincs miről.

Nem lehet történelmi összefüggést felismerni történelmi ismeretek nélkül. Nem lehet forrást kritikusan olvasni háttértudás nélkül. És nem lehet eldönteni, mikor beszél ostobaságot az internet vagy a mesterséges intelligencia, ha nincs semmi a fejünkben, amihez mérhetnénk.

A kompetencia nem a műveltség helyett van.

Arra épül.

A magyar oktatásnak valóban változnia kell. Több szabadság kell a tanárnak, kevesebb adminisztráció, több figyelem a gyereknek és valódi esély annak, aki hátrányból indul.

De az esélyteremtés nem ugyanaz, mint az egyenlősítés.

És a szabadság sem azt jelenti, hogy a minisztérium eldönti, milyen intézményt, milyen szülői választást és milyen pedagógiai világot tart elfogadhatónak.

Mert abból csak egy új központosítás lesz.

Nem feltétlenül tankerületi.

Hanem világnézeti.

A valódi oktatási szabadság ott kezdődik, hogy elviseljük: nem minden iskola egyforma, nem minden család ugyanazt akarja, nem minden gyereknek ugyanaz jó.

A jó rendszer nem azért sokszínű, mert valaki fent kiszámolta a megfelelő arányokat.

Hanem azért, mert hagyják annak lenni.

Ezt pedig egy szabadságot ígérő oktatási miniszternek különösen pontosan kellene értenie.