A magyar politika hosszú éveken keresztül úgy beszélt a köztársasági elnökről, mintha a tisztség értékét kizárólag az határozná meg, ki jelölte az adott embert. Ha a mi oldalunk választotta, akkor megfontolt államférfi. Ha a másik oldal, akkor pártkatona. Ha aláírta a nekünk tetsző törvényt, bölcsen tiszteletben tartotta a parlamenti többség akaratát. Ha ugyanezt tette egy nekünk nem tetsző jogszabállyal, máris a hatalom kiszolgálója lett.

Ez a kettős mérce nem jogállami gondolkodás. Ez törzsi reflex.

Ma az Országgyűlés köztársasági elnököt választ. A hivatalos jelölt Baka András, a Legfelsőbb Bíróság korábbi elnöke, akit a Tisza-frakció választott ki. A kormánypárt úgy mutatta be, mint aki visszaadhatja az intézmény méltóságát, kifejezheti a nemzet egységét, és ellensúlyt képezhet a mindenkori többséggel szemben. A jelölés és a választás szerepel az Országgyűlés hivatalos napirendjén.

Jól hangzik. Olyannyira jól, hogy szinte már gyanakodni illene.

A politikai hatalom ugyanis előszeretettel nevezi függetlennek azt, akit maga választott. A valódi kérdés csak később kerül elő: akkor is függetlennek tartja-e majd, amikor nem azt teszi, amit várnak tőle?

Az ellensúly addig rendkívül népszerű, amíg a másikat ellensúlyozza. Addig hősies, amíg a politikai ellenfélnek okoz kellemetlen perceket. Amikor azonban ugyanaz az intézmény a saját táborunk döntését kérdőjelezi meg, hirtelen akadékoskodóvá, felelőtlenné vagy politikailag motiválttá válik.

Pedig az Alaptörvény nem azt mondja, hogy a köztársasági elnök fejezze ki a választást megnyerő párt egységét. Azt mondja: az államfő „kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett”. Ez a feladat szükségképpen többet jelent az ünnepi beszédeknél, a kitüntetések átadásánál és a diplomáciai mosolyoknál.

Az államfő nem a győztes párt jutalma. Nem a parlamenti kétharmad díszes névjegykártyája, és nem olyan alkalmazott, akinek a munkaköri leírásában az első helyen a politikai konfliktusok elkerülése áll. Ha csak addig tartjuk jó elnöknek, amíg aláír, bólogat és nem zavarja a kormányzati munkát, akkor nem köztársasági elnököt akarunk. Elegáns díszletet keresünk.

Baka András személyét sem érdemes előre felmagasztalni. Korábbi tisztsége, konfliktusai vagy az ezek köré épített politikai történet nem jelentenek garanciát arra, hogyan fog államfőként viselkedni. A köztársasági elnöki tisztség nem erkölcsi kárpótlás, az életrajz pedig nem helyettesíti a döntéseket.

Nem jár előre sem a függetlenség pecsétje, sem a közbizalom.

A függetlenséget konfliktushelyzetben mérik. Amikor az elnöknek döntenie kell egy vitatott törvény aláírásáról. Amikor alkotmányossági aggály merül fel. Amikor a kormánytöbbség türelmetlen, a közvélemény megosztott, a pártközpont pedig gyors eredményt szeretne. Az államfő valódi próbája nem az első ünnepi beszéd, hanem az első kényelmetlen mondata lesz.

A mai választásnak ráadásul van egy olyan előzménye, amelyet nem lehet udvariasan a szőnyeg alá söpörni. Az új parlamenti többség alkotmánymódosítással vetett véget Sulyok Tamás megbízatásának, súlyos bizalomvesztésre hivatkozva. Sulyok kifogásolta a változtatást, de aláírta azt.

Lehet Sulyok Tamás államfői teljesítményét keményen bírálni. Kell is. Ettől azonban az alkalmazott módszer még nem válik veszélytelenné. Ha egy parlamenti kétharmad politikai bizalomvesztésre hivatkozva megszüntetheti egy hivatalban lévő államfő mandátumát, akkor a következő elnök függetlensége fölött is ott lebeg ugyanez a lehetőség.

Egy államfő nehezen lehet valódi ellensúly, ha pontosan tudja, hogy ugyanaz a többség, amelyik megválasztotta, alkotmányos eszközzel az elődjét is eltávolította. Ez még nem jelenti, hogy szükségképpen engedelmes lesz. Azt viszont igen, hogy az intézményi függetlenség kérdését nem lehet egy ünnepélyes jelöléssel elintézni.

A kritikus gondolkodás itt kezdődik. Nem annál a kérdésnél, hogy kedveljük-e Sulyokot, Bakát, Magyart vagy Orbánt. Hanem annál: elfogadnánk-e ugyanezt az eljárást, ha a politikai ellenfelünk alkalmazná a mi oldalunk által jelölt elnökkel szemben?

Ha a válasz nem, akkor most sem válik helyessé pusztán azért, mert a nekünk rokonszenvesebb többség cselekedett.

A jogállam próbája soha nem az, hogy milyen szépen beszélünk róla ellenzékben. A próba akkor kezdődik, amikor már mi gyakoroljuk a hatalmat, és az intézményi korlát egyszer csak a mi terveink útjába áll. Aki ilyenkor is elfogadja a kontrollt, az valóban demokrataként gondolkodik. Aki csak a másik oldal korlátozását ünnepli, az politikai fegyvert akar a jogállamból.

Az ellenzéknek sincs oka előre ítéletet hirdetni. Baka András nem lesz automatikusan kormánypárti báb attól, hogy a Tisza jelölte, de nem válik függetlenné attól sem, hogy a Tisza annak nevezi. Egyik minősítés sem bizonyított. A döntéseit kell figyelni, ugyanazzal a mércével, következetesen.

Minden jelentős politikai döntésnél három kérdést érdemes feltennünk. Jogszerű-e? Intézményileg tisztességes-e? Elfogadnánk-e akkor is, ha ugyanezt az ellenfelünk tenné?

A harmadik kérdés a legkellemetlenebb. Ezért a legfontosabb.

Ma nem egyszerűen egy embert választanak meg vagy utasítanak el. Az új kétharmad megmutathatja, hogy valóban ellensúlyt akar-e, vagy csupán a saját jelöltjét szeretné látni egy ellensúlynak nevezett székben. A választ nem a parlamenti eredményhirdetés pillanatában kapjuk meg. Hanem akkor, amikor az új elnök először mondja a többségnek: ezt nem írom alá, ezt gondolják át újra, ezt vizsgálja meg az Alkotmánybíróság.

És még inkább abból, hogyan fogadja majd a kormánytöbbség ezt a nemet.

A rendszer nem attól lesz új, hogy új emberek ülnek a régi székekben. Attól lesz új, hogy a székek többé nem írják át a bennük ülők elveit.

A köztársaság ott kezdődik, ahol nemcsak az ellenfeleinknek, hanem a sajátjainknak is képesek vagyunk nemet mondani.