Könnyű az emberi élet sérthetetlenségéről beszélni, amikor ártatlan emberről van szó. Sokkal nehezebb ugyanezt kimondani arról, aki maga vette el valaki más életét. Pedig éppen itt válik igazán komollyá az az állítás, hogy az emberi méltóság velünk született és elidegeníthetetlen. Ha ugyanis csak addig jár, amíg megfelelően viselkedünk, akkor valójában nem méltóságról, hanem egy feltételesen biztosított jogról beszélünk.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy kisebbítenénk az elkövetett bűn súlyát. Egy gyilkosság súlyát nem csökkenti, ha az elkövető emberi méltóságáról beszélünk, ahogy az áldozatok és hozzátartozóik fájdalmát sem szabad háttérbe szorítani. Az igazságszolgáltatás feladata, hogy kimondja a bűn súlyát, felelősségre vonja az elkövetőt és megvédje tőle a társadalmat.

A kérdés inkább az, hogy ehhez szükséges-e elvenni az életét.

A halálbüntetés eltörlése nem jelenti azt, hogy egy társadalom kevésbé veszi komolyan a gyilkosságot, és azt sem, hogy megfeledkezik az áldozatokról. Egy életfogytiglani büntetés nagyon is világosan kimondhatja egy tett súlyát, miközben megvédi a társadalmat attól, aki veszélyt jelent rá. A különbség abban van, hogy a büntetés céljának tekintjük-e azt is, hogy az állam végleg elvegye valakitől az élet lehetőségét.

Talán itt válik igazán fontossá az emberi méltóság fogalma. Ha azt mondjuk, hogy minden embernek van egy veleszületett értéke, akkor ezt az elvet nemcsak azok esetében kellene könnyen képviselnünk, akik együttérzést váltanak ki belőlünk. Az igazi próba éppen azoknál kezdődik, akik valami olyat tettek, amit szinte lehetetlen megbocsátani. Egy ember lehet bűnös, felelősségre vonható, és akár élete végéig szabadságától megfosztható.

De ettől még nem feltétlenül válik azonos­sá élete legrosszabb tettével.

Ez nem könnyű gondolat, különösen az áldozatok és hozzátartozóik szemszögéből. Az ő fájdalmukat nem lehet egy elvont erkölcsi érvvel félretenni. Az igazságossághoz hozzátartozik a felelősség és a következmény is.

De talán nem szükségszerű, hogy az igazságosság egyet jelentsen a végleges megtorlással.

Ebben a kérdésben a katolikus egyház álláspontja is az élet védelme felé mozdult el: tanítása ma már elfogadhatatlannak nevezi a halálbüntetést, éppen arra hivatkozva, hogy az ember méltósága a legsúlyosabb bűn után sem tűnik el. Vallási meggyőződéstől függetlenül azonban ugyanez a kérdés társadalmi szinten is feltehető.

Libanon döntése ezért talán nem arról szól, hogy egy gyilkos megérdemli-e az együttérzésünket. Sokkal inkább arról, hogy milyen társadalom szeretnénk lenni akkor, amikor minden okunk meglenne a megtorlásra. Mert végül a halálbüntetés nemcsak az elítéltről mond valamit. Arról is, aki kimondja és végrehajtja.