Magyar Péter miniszterelnök csütörtökön bejelentette, hogy a kormány kezdeményezi az Isztambuli Egyezmény ratifikálását. Az eredetileg a nők elleni és a családon belüli erőszak felszámolására létrehozott nemzetközi dokumentum azonban évek óta heves jogi, politikai és világnézeti viták tárgya. A szöveg ugyanis nemcsak a bántalmazók felelősségre vonásával foglalkozik, hanem a társadalmi nemekkel, az oktatással és a menekültügyi szabályozással is. Megnéztük, pontosan mit tartalmaz, és milyen aggályok merülnek fel az elfogadásával kapcsolatban.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
A családon belüli erőszak nem magánügy. Nem családi nézeteltérés, nem elfajult veszekedés, és főként nem olyan probléma, amelyet négy fal között kellene rendezni.
Akit a házastársa vagy élettársa megüt, megfélemlít, megaláz vagy rendszeresen fenyeget, annak védelemre van szüksége. A gyermeknek pedig joga van ahhoz, hogy biztonságban nőjön fel.
Ezek olyan alapelvek, amelyekben a politikai és világnézeti különbségek ellenére széles körű egyetértés lehetséges.
Az Isztambuli Egyezmény körüli vita azonban nem kizárólag erről szól.
A dokumentum ugyanis a büntetőjogi és áldozatvédelmi rendelkezések mellett társadalompolitikai, oktatási és migrációs kötelezettségeket is megfogalmaz. Ezek értelmezése és lehetséges következményei már jóval túlmutatnak azon a kérdésen, hogy szükséges-e határozottan fellépni a bántalmazókkal szemben.
Mit jelentett be Magyar Péter?
A miniszterelnök november 12-én egy átfogó, a nők védelmét célzó intézkedéscsomagot ismertetett.
A bejelentés szerint szigorítanák a távoltartás szabályait, önálló bűncselekményként nevesítenék az intim felvételekkel történő visszaélést, és megerősítenék a szexuális önrendelkezés büntetőjogi védelmét.
Emellett módosítanák a szívhangrendeletet, megszüntetnék az esemény utáni tabletta vénykötelességét, valamint intézkedéseket vezetnének be a menstruációs szegénység csökkentésére.
A csomag egyik legjelentősebb eleme az Isztambuli Egyezmény ratifikálásának kezdeményezése.
Magyarország 2014-ben már aláírta a dokumentumot, az Országgyűlés azonban 2020-ban politikai nyilatkozatban elutasította annak megerősítését.
A korábbi kormányoldal elsősorban az egyezmény társadalmi nemekre és menekültügyre vonatkozó rendelkezéseit kifogásolta.
A mostani kezdeményezés tehát egy régóta fennálló politikai és jogi vitát nyithat újra.
Az első aggály: mit jelent a társadalmi nem fogalma?
Az egyezmény egyik legvitatottabb rendelkezése a 3. cikkben található.
A dokumentum külön meghatározza a gender, vagyis a társadalmi nem fogalmát. Ezen azokat a társadalmilag kialakított szerepeket, magatartásformákat és tulajdonságokat érti, amelyeket egy adott társadalom a nőkhöz és férfiakhoz kapcsol.
Ez nem azonos a biológiai nem meghatározásával.
Az egyezmény támogatói szerint a különbségtétel azért szükséges, mert a nők elleni erőszak bizonyos formái olyan társadalmi elvárásokhoz kapcsolódhatnak, amelyek a nőket alárendelt szerepbe helyezik.
A kritikusok viszont azt kifogásolják, hogy a dokumentum nem csupán a fizikai és lelki erőszak megszüntetését követeli meg, hanem egy meghatározott társadalomtudományi fogalomrendszert is a szabályozás részévé tesz.
Ez különösen azokban az országokban váltott ki vitát, amelyek alkotmányos és családjogi szabályozása kifejezetten a biológiai nemek megkülönböztetésére épül.
Fontos ugyanakkor pontosítani: az Isztambuli Egyezmény önmagában nem írja elő harmadik nem jogi elismerését, és nem kötelezi az államokat az azonos neműek házasságának bevezetésére.
A valódi jogi kérdés ezért nem az, hogy az egyezmény automatikusan átírná-e a házasság vagy a biológiai nem fogalmát, hanem az, hogy a társadalmi nemre épülő rendelkezések milyen hatást gyakorolhatnak a későbbi jogalkotásra és szakpolitikai gyakorlatra.
A második aggály: beleszólhat-e az egyezmény abba, mit tanítanak a gyerekeknek?
Az egyik legtöbb vitát kiváltó rendelkezés a 14. cikk.
Ez arra kötelezi a részes államokat, hogy az oktatás különböző szintjein – ahol indokolt – foglalkozzanak a nők és férfiak egyenlőségével, a nem sztereotip nemi szerepekkel, az erőszakmentes konfliktuskezeléssel és a személyes integritás tiszteletével.
Az egyezmény megfogalmazása nem határoz meg egységes, kötelező tantervet.
Nem írja elő azt sem, hogy az iskolákban kötelezően a szexuális irányultságról vagy a nemi identitásról szóló órákat kellene tartani.
A rendelkezés ugyanakkor felvet egy lényeges kérdést.
Hol húzódik a határ az erőszakmentességre nevelés és a társadalmi szerepek tudatos átalakítását célzó oktatáspolitika között?
A gyermekeket meg kell tanítani arra, hogy senkit sem szabad bántalmazni, megalázni vagy megfélemlíteni. Ez alapvető nevelési cél.
A vita ott kezdődik, hogy pontosan mit jelent a nem sztereotip szerepekre nevelés, ki határozza meg ennek tartalmát, és milyen mozgástér marad a szülők, az egyházi fenntartású intézmények, valamint az eltérő nevelési meggyőződést valló közösségek számára.
Az Európa Tanács értelmezése szerint az egyezmény nem kívánja felszámolni a hagyományos családi szerepeket. Egy nő szabadon dönthet úgy, hogy elsősorban anyaként és családanyaként szeretné megélni hivatását.
A kritikusok számára azonban éppen az a kérdés, hogy ez a szabadság a végrehajtás során is megfelelő garanciákat kap-e.
A harmadik aggály: mi köze a családon belüli erőszaknak a migrációhoz?
Az egyezmény VII. fejezete külön foglalkozik a migrációval és a menekültüggyel.
A 60. cikk szerint a nőkkel szembeni, nemi alapú erőszak a menekültjogi szabályok alkalmazásában üldöztetésnek minősülhet, és megfelelő körülmények között megalapozhatja a nemzetközi védelem iránti kérelmet.
A 61. cikk pedig a visszaküldés tilalmával foglalkozik, vagyis azzal, hogy az érintetteket ne küldjék olyan országba, ahol életük vagy testi épségük súlyos veszélyben lehet.
Ezek a rendelkezések valós problémára reagálnak.
A világ számos országában nőket fenyegethet kényszerházasság, nemi szervük megcsonkítása, szexuális erőszak vagy úgynevezett becsületbűncselekmény.
Az egyezmény ezért azt kívánja biztosítani, hogy az ilyen üldöztetés elől menekülők helyzetét a hatóságok megfelelően értékeljék.
A magyarországi kritikák ugyanakkor arra irányulnak, hogy a nemi alapú üldöztetés fogalmának alkalmazása milyen hatással lehet a menekültügyi döntésekre, és hogyan biztosítható az egyedi kérelmek szigorú, bizonyítékokra épülő vizsgálata.
Lényeges különbség azonban, hogy az egyezmény nem teremt korlátlan bevándorlási jogot, és nem ír elő automatikus menekültstátuszt minden olyan személy számára, aki nemi alapú üldöztetésre hivatkozik.
A kérdés inkább az, hogy az egyes államok milyen jogalkalmazási és eljárási kötelezettségeket vállalnak, illetve milyen mozgásterük marad a nemzeti menekültügyi szabályozás kialakításában.
Nemcsak a törvényekről van szó: nemzetközi ellenőrzés is jár az egyezménnyel
Kevesebb figyelmet kap, hogy az egyezmény végrehajtását nemzetközi szakértői testület, a GREVIO ellenőrzi.
A testület értékeli, hogy a részes államok milyen eredményeket értek el a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzésében, az áldozatok védelmében és a jogszabályok alkalmazásában.
A felügyeleti rendszer jelentéseket, helyszíni vizsgálatokat és ajánlásokat foglalhat magában.
Az egyezményt támogatók szerint a külső ellenőrzés előnye, hogy nem elegendő a jogszabályok papíron történő elfogadása: az államoknak számot kell adniuk azok gyakorlati működéséről is.
A kritikusok viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy a nemzetközi ajánlások hosszabb távon a nemzeti szakpolitikák alakítására is hatással lehetnek.
A GREVIO ugyanakkor nem törvényhozó szerv, és önmagában nem írhatja át a magyar jogszabályokat.
A vita tehát a nemzetközi ellenőrzés szerepéről és a nemzeti döntéshozatal mozgásteréről is szól.
A KDNP elutasítja a ratifikációt
Magyar Péter bejelentését követően a Kereszténydemokrata Néppárt közleményben utasította el az egyezmény megerősítését.
A párt álláspontja szerint a dokumentum társadalmi nemekre vonatkozó szemlélete, oktatási következményei és migrációs rendelkezései elfogadhatatlanok.
A KDNP politikai támadást is megfogalmazott a miniszterelnökkel szemben, a ratifikáció kezdeményezését a körülötte zajló közéleti vitákkal összekapcsolva.
A nemzetközi szerződés megítélését azonban érdemes elválasztani a napi politikai konfliktusoktól.
A dokumentum ugyanis tartós jogi kötelezettségeket teremtene Magyarország számára, ezért rendelkezéseit a mindenkori kormánytól és ellenzéktől függetlenül is indokolt megvizsgálni.
Az Európai Unió már csatlakozott – de ez nem ugyanaz, mint a magyar ratifikáció
A vita egyik fontos eleme, hogy az Európai Unió 2023. október 1-jétől maga is részese az Isztambuli Egyezménynek.
Az uniós csatlakozás azonban meghatározott hatáskörökre terjed ki, különösen a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködésre, a menekültügyi szabályokra, valamint az uniós intézmények működésére.
Ez nem azonos azzal, mintha Magyarország önálló államként ratifikálta volna a teljes egyezményt.
A mostani kezdeményezés ezért érdemi változást jelentene a magyar nemzetközi jogi kötelezettségekben.
Éppen ezért szükséges a teljes szöveg, a kapcsolódó végrehajtási szabályok és a magyar jogrendszerrel való összhang részletes vizsgálata.
A valódi kérdés: mitől lesz nagyobb biztonságban egy bántalmazott nő?
A politikai vita közepette könnyen háttérbe szorulhat az a kérdés, amelynek valójában az egész szabályozás középpontjában kellene állnia.
Mi történik azzal a nővel, aki ma este azért nem mer hazamenni, mert fél a férjétől?
Mi történik azzal az édesanyával, aki a gyermekeivel együtt próbál elmenekülni egy bántalmazó kapcsolatból?
És mi történik azzal a gyermekkel, aki évek óta rettegésben él, mert otthon az erőszak a mindennapok része?
Az ő biztonságukat nem önmagában egy nemzetközi egyezmény aláírása vagy ratifikálása fogja garantálni.
Ehhez működő távoltartási rendszer, gyors rendőri beavatkozás, hozzáférhető krízisközpontok, megfelelő áldozatsegítés, gyermekvédelmi intézkedések és következetes igazságszolgáltatás szükséges.
Az egyezmény támogatói éppen azt hangsúlyozzák, hogy a dokumentum ilyen átfogó intézkedések kialakítására kötelezi az államokat.
A bírálók viszont azt kérdezik, hogy mindez megvalósítható-e a vitatott társadalompolitikai rendelkezések átvétele nélkül is.
Ez a kérdés szakmai vitát érdemel.
A család védelme ugyanis nem jelentheti a családon belüli erőszak eltűrését. Ahogyan a nők védelmének célja sem zárhatja ki, hogy a társadalom megvitassa egy nemzetközi szerződés valamennyi rendelkezését.
A jogalkotás valódi mércéje végül nem az lesz, hogy ki milyen politikai győzelemként mutatja be az egyezmény elfogadását vagy elutasítását, hanem az, hogy az érintett nők és gyermekek nagyobb biztonságban élhetnek-e.
Mert az erőszak áldozatainak nem ideológiai vitára, hanem tényleges védelemre van szükségük.
És ehhez nemcsak nemzetközi vállalások, hanem működő magyar intézmények is kellenek.
Források:
