Egy könyv, amely évszázadok óta az ember belső világáról beszél

Kempis Tamás – latin nevén Thomas a Kempis – a késő középkor egyik legismertebb keresztény szerzője és gondolkodója. Nevéhez kötődik a Krisztus követése, amely a keresztény lelkiségi irodalom egyik legismertebb művévé vált.

A könyv ereje részben abban rejlik, hogy nem bonyolult teológiai fejtegetésekkel akar hatni. Sokszor egészen közvetlenül fordul az olvasóhoz, és olyan emberi tulajdonságokról beszél, amelyek évszázadok alatt sem változtak meg alapvetően.

Büszkeség. Hiúság. Elismerés utáni vágy. Mások megítélése. Saját tudásunk túlértékelése. És az a különös hajlamunk, hogy könnyebben vesszük észre, mi nincs rendben a másik emberrel, mint azt, ami bennünk szorulna változásra.

A Krisztus követése első könyvének második fejezete „Az alázatosság és önmagunk igaz ismerete” címet viseli. A két fogalom nem véletlenül kerül egymás mellé. Kempis gondolatmenetében az alázat az önismerettel kezdődik: annak felismerésével, hogy képességeink és erényeink mellett korlátaink és gyengeségeink is vannak. Innen nézve pedig már a másik ember hibáit is másként látjuk.

„Mindnyájan gyarlók vagyunk”

A fejezet egyik legtömörebb mondata így hangzik:

„Mindnyájan gyarlók vagyunk, de te senkit se tarts magadnál gyarlóbbnak.”

Első olvasásra szigorú mondatnak tűnhet. Nem azt jelenti azonban, hogy minden helyzetben magunkat kellene a legrosszabb embernek tartanunk, vagy hogy ne lehetne felismerni a másik hibáját.

Sokkal inkább az ítélkezés magabiztosságával szemben figyelmeztet.

Mert amikor egy másik ember hibázik, rendszerint a tettét látjuk. A saját hibáink esetében azonban ismerjük a körülményeket is. Tudjuk, miért voltunk fáradtak, mi bántott bennünket, miért veszítettük el a türelmünket. Magunknak könnyen találunk magyarázatot.

A másik ember történetéből viszont gyakran csak néhány percet látunk.

Mégis milyen könnyű ebből az egész emberről ítéletet mondani.

A tudás önmagában még nem bölcsesség

Kempis ugyanebben a részben a tudásról is beszél. Nem a tanulást vagy a műveltséget támadja. Inkább arra figyelmeztet, milyen könnyen válhat az, amit tudunk, önmagunk túlértékelésének forrásává.

Egy különösen időtálló gondolata:

„Ha úgy látnád, hogy sokat tudsz, és mindent eléggé jól megértesz, vedd észbe, hogy sokkal több az, amit nem ismersz.”

Talán éppen ez választja el a tudást a bölcsességtől.

Minél többet ismerünk meg a világból, annál világosabbá válhat, milyen hatalmas mindaz, amit még nem tudunk. A valódi műveltség ezért nem feltétlenül teszi hangosabbá az embert. Sok esetben éppen óvatosabbá teszi az ítéleteiben.

Kempis gondolatának aktualitása nehezen lenne tagadható egy olyan korban, amikor néhány másodperc alatt véleményt mondunk emberekről, eseményekről és olyan kérdésekről is, amelyeknek talán csak egy apró részét ismerjük.

Nem ugyanaz az alázat és önmagunk lebecsülése

Az alázat szót ma könnyű félreérteni. Mintha azt jelentené, hogy az embernek kisebbnek kell mutatnia magát annál, ami, el kell hallgatnia a képességeit, vagy el kell fogadnia, ha mások méltatlanul bánnak vele.

Kempis gondolatmenete azonban ennél mélyebbre vezet.

Az önismeret nem azt kívánja, hogy tagadjuk le azt, amiben jók vagyunk. Sokkal inkább azt, hogy képességeink mellett saját korlátainkat is képesek legyünk felismerni.

Lehet valaki művelt anélkül, hogy mindenkinél okosabbnak tartaná magát. Lehet sikeres anélkül, hogy lenézné azt, aki kevesebbre jutott. És lehet valamiben igaza úgy is, hogy közben nem vonja kétségbe a másik ember értékét.

Talán ez az alázat egyik legnehezebb formája: nem kisebbnek látni magunkat, hanem nem nagyobbnak annál, akik valójában vagyunk.

Mennyit tudunk valójában a másik emberről?

Kempis még tovább megy. Azt írja, hogy még akkor sem kellene magunkat feltétlenül jobbnak gondolnunk a másiknál, ha látjuk, hogy hibázik.

Ennek indoklása különösen érdekes:

„hiszen nem tudod, meddig tudsz megállni a jóban.”

Ebben a rövid mondatban ott van az emberi törékenység felismerése.

Kívülről könnyű biztosnak lenni abban, hogy mi ugyanabban a helyzetben másképpen cselekedtünk volna. De amíg nem kerültünk ugyanabba a helyzetbe, ugyanazzal a teherrel, félelemmel vagy kísértéssel, ezt valójában nem tudhatjuk biztosan.

Ez nem jelenti azt, hogy eltűnik a különbség jó és rossz között. És azt sem, hogy minden hibát mentegetni kell.

A tett megítélése és az ember végleges megítélése azonban nem ugyanaz.

Az alázat talán ott kezdődik, ahol megszűnik az összehasonlítás

A modern világ folyamatosan összehasonlításra késztet. Ki sikeresebb? Ki okosabb? Kinek van nagyobb tekintélye? Ki kap több elismerést? Ki tud többet?

Kempis egészen más irányba fordítja a tekintetet.

Nem azt kérdezi, hogy jobb vagyok-e a másiknál, hanem azt: ismerem-e egyáltalán önmagamat?

Ez sokkal kellemetlenebb kérdés.

Mert amíg másokat méricskélünk, addig nem feltétlenül kell szembenéznünk saját gyengeségeinkkel. Az önismeret viszont elveszi tőlünk ezt a kényelmes menedéket.

Talán ezért tud egy több száz éves könyv ma is ennyire pontos lenni.

A világ, amelyben Kempis Tamás élt, szinte mindenben különbözött a miénktől. Nem volt közösségi média, állandó nyilvánosság és másodpercenként érkező véleményáradat.

Az ember azonban nem változott ennyit.

Ma is szeretjük, ha igazunk van. Ma is jólesik az elismerés. Ma is könnyebb észrevenni a másik hibáját, mint a sajátunkat.

És ezért a mondat sem veszített az erejéből:

„Mindnyájan gyarlók vagyunk, de te senkit se tarts magadnál gyarlóbbnak.”

Talán nem azért érdemes időről időre felidézni, hogy rosszabb véleményünk legyen önmagunkról.

Hanem azért, hogy egy kicsit irgalmasabban nézzünk egymásra.