Van valami különös abban, ahogyan az időnkről gondolkodunk.

Ha eltöltünk egy délutánt egy fa alatt, a kertben vagy a vízparton úgy, hogy tulajdonképpen nem csinálunk semmit, könnyen úgy érezzük: elpazaroltuk az időnket. Pedig ugyanaz a délután akkor is eltelt volna, ha végigdolgozzuk. Mégis az egyikre azt mondjuk, semmittevés, a másikra azt, hogy hasznosak voltunk. De mikor kezdtük el úgy mérni a saját időnket, mintha minden egyes percével el kellene számolnunk?

Reggel már az ágyban megnézzük, jött-e új üzenet. Ebéd közben elintézünk egy telefont, a mosdóban válaszolunk egy e-mailre, este pedig még megnyitjuk a laptopot, mert „csak öt perc az egész”. A szabadság alatt is elérhetők maradunk, és néha még büszkék is vagyunk arra, milyen sok minden fér bele egyetlen napba.

Aztán ha egyszer eltöltünk két órát úgy, hogy nem történt semmi „hasznos”, rögtön megszólal bennünk valami:

ennyi idő alatt mennyi mindent meg lehetett volna csinálni.

Talán nem is a semmittevéstől félünk igazán. Hanem attól az érzéstől, hogy abban a pillanatban nem vagyunk hasznosak.

És ezt nem teljesen magunktól tanultuk.Az ember életét évezredeken át sokkal inkább ritmusok és visszatérő ciklusok határozták meg. Nappal és éjszaka, munka és pihenés, vetés és aratás, aktívabb és csendesebb időszakok váltották egymást. A modern élet ezzel szemben mintha egyetlen irányt ismerne: előre. Többet, gyorsabban, messzebbre. A tegnapi eredmény ma már kevés, a mai után pedig rögtön jön a következő cél.

Talán ezért is lett olyan nehéz megállni. A megállás ugyanis ebben a gondolkodásban könnyen úgy tűnik, mintha lemaradás lenne. Ha nem haladunk, azt érezzük, elvesztegetjük az időt.

Pedig az ember nem gép, amelynek minden működő percében termelnie kell valamit. A figyelmünk elfárad, az állandó készenlét kimerít, és szükségünk van olyan időre is, amikor nem kell reagálnunk, döntéseket hoznunk vagy újabb feladatot kipipálnunk.

Olyan világban élünk, amely nagyra értékeli a teljesítményt. Dolgozz, fejlődj, haladj, keress többet, használd ki az idődet. Még a szabadidőnket is könnyen feladattá változtatjuk: számoljuk a lépéseinket, mérjük az edzésünket, célokat tűzünk ki az olvasásban, és ha van egy hobbink, előbb-utóbb valaki megkérdezi, nem lehetne-e pénzt keresni vele.

Ezekkel önmagukban nincs semmi baj. Jó dolog célt kitűzni, dolgozni valamiért, fejlődni és sikerélményeket szerezni.

A baj inkább akkor kezdődik, amikor már a pihenést is meg kell indokolnunk saját magunk előtt.

Pedig az ember nem arra született, hogy minden ébren töltött percében teljesítsen. A figyelmünk elfárad, az állandó készenlét kimerít, és szükségünk van olyan időre is, amikor nem kell reagálnunk, döntéseket hoznunk vagy újabb feladatot kipipálnunk. Néha éppen akkor jutnak eszünkbe régóta elnyomott gondolatok, amikor végre nincs előttünk képernyő, nincs következő teendő, és néhány percre csend lesz körülöttünk.

Talán ezért olyan nehéz valóban megállni is. A csendben ugyanis nemcsak pihenünk. Végre van időnk észrevenni, hogyan vagyunk.

És közben ott van egy másik nyomás is: folyamatosan látjuk, hogyan élnek mások. Valaki előléptetést kapott, más vállalkozást indított, lefutotta a maratont, új lakást vett vagy éppen a világ másik végén nyaral. Könnyű úgy érezni, hogy amíg mi egy helyben ülünk, mindenki más halad valamerre.

Csakhogy nem biztos, hogy minden pillanatban haladnunk kell.

Egy délután a kertben nem kerül bele az önéletrajzunkba. Egy céltalan séta nem hoz előléptetést. Egy hosszú beszélgetéstől nem lesz több pénzünk. És attól, hogy egy órán keresztül csak ülünk a vízparton, semmit nem tudunk majd kipipálni a teendőlistánkról.

De ettől még az az óra nem veszett kárba.

Nem minden percünk feladata, hogy pénzzé, eredménnyé vagy teljesítménnyé változzon. Van idő, amelynek éppen az ad értelmet, hogy nem akarunk belőle semmit kihozni.

Talán néha éppen azokat az órákat nem pazaroljuk el, amelyek végén semmit sem tudunk felmutatni.

Csak éltünk egy kicsit.