1946. szeptember 30-án Nürnbergben már nem az volt a kérdés, hogy elveszítette-e Németország a háborút. A Harmadik Birodalom másfél éve összeomlott, Hitler halott volt, Európa romokban hevert, a koncentrációs és megsemmisítő táborok felszabadítása pedig olyan bűncselekményeket tárt fel, amelyeknek a nagyságrendjét még a győztesek is csak fokozatosan ismerték meg.

A történelmi per azonban nem csupán az ítéletek miatt maradt emlékezetes: a tárgyalóteremben olyan bizonyítékok kerültek elő, amelyekkel a vádlottak saját korábbi szavaikat és tetteiket sem tudták többé letagadni. Nürnbergben így a jogi felelősségen túl az emberi lelkiismeret egyik legnehezebb kérdése is felmerült: meddig hivatkozhat valaki a parancsra, a kötelességre vagy a hatalomra, ha közben tudja, hogy amit tesz, az erkölcsileg védhetetlen?

Így a kérdés ekkor már az volt, hogy felelősségre vonhatók-e azok az emberek, akik a rendszert működtették.

A vádlottak között ott ült Hermann Göring, Hitler egykori kijelölt utódja és a Luftwaffe főparancsnoka, Rudolf Hess, a Führer korábbi helyettese, Joachim von Ribbentrop külügyminiszter és Wilhelm Keitel vezértábornagy. Egykor egész országok sorsáról döntöttek, hadseregeknek parancsoltak, törvényeket írtak, emberek millióinak életét befolyásolták, most pedig ügyvédeik társaságában várták a bíróság döntését.

A történelem egyik különös fordulata volt, hogy mindez éppen Nürnbergben történt. Abban a városban, ahol a nemzetiszocialisták korábban hatalmas pártgyűléseket rendeztek, és amelynek neve az 1935-ös, a zsidóság jogfosztását intézményesítő törvényekkel is összeforrt.

A náci hatalom egykori reprezentatív helyszínén most nem a tömegek ünnepelték a birodalom vezetőit, hanem egy nemzetközi bíróság vizsgálta a felelősségüket.

Göring, aki még a vádlottak padján is vezető akart maradni

Hermann Göringnek különös szerep jutott a perben. Hitler, Himmler és Goebbels ekkor már nem élt, így a bíróság elé állított személyek közül ő képviselte a náci hatalmi rendszer legmagasabb szintjét.

Göring a tárgyalások során nem egyszerűen védekezett, hanem igyekezett saját politikai szerepét is újraértelmezni. Elismerte bizonyos intézkedések végrehajtásában játszott szerepét, ugyanakkor következetesen különbséget próbált tenni a formális vezetői felelősség és azon cselekmények között, amelyekre személyesen adott utasítást.

A tömeges megsemmisítések kérdésében pedig azt állította, hogy nem ismerte azok valódi kiterjedését.

1946 márciusában a brit ügyész szembesítette a zsidók meggyilkolására vonatkozó dokumentumokkal. Göring ekkor is tagadta, hogy tudomása lett volna a megsemmisítési politikáról, sőt kétségbe vonta, hogy Hitler pontosan ismerte volna annak mértékét.

A tárgyalás fennmaradt jegyzőkönyveiben ma is olvasható, hogyan próbálta elválasztani saját felelősségét a rendszer által elkövetett bűncselekményektől.

Ez a védekezés azonban különösen nehéz helyzetbe került, amikor a bíróság elé kerültek a náci állam saját iratai, parancsai és felvételei.

A per egyik meghatározó sajátossága ugyanis az volt, hogy a vádlottaknak nem pusztán az áldozatok és a túlélők vallomásaival kellett szembenézniük. Saját rendszerük dokumentációja is ellenük szólt.

Amikor leoltották a villanyt, és a nácik saját bűneiket nézték végig

A nürnbergi per egyik legmegrázóbb jelenete nem az ítélethirdetéskor, hanem hónapokkal korábban, 1945. november 29-én történt.

Az ügyészség ezen a napon egy közel egyórás filmet mutatott be, amelyet a szövetséges csapatok által felszabadított koncentrációs táborokban készített felvételekből állítottak össze.

A tárgyalóteremben elsötétítették a világítást, majd a vásznon megjelentek a táborokban dokumentált borzalmak.

A film a felszabadítók által látott állapotokat örökítette meg. A bizonyítékok között ott voltak a holttestekről, az embertelen fogva tartási körülményekről és a túlélők állapotáról készült felvételek.

A vetítés után a teremben csend lett.

Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma szerint a film bemutatása fordulópontot jelentett a tárgyaláson, mert a tömeges bűncselekmények emberi következményeit a vádlottak és a nemzetközi nyilvánosság számára is közvetlenül láthatóvá tette.

A történetnek azonban volt egy kevésbé ismert folytatása is.

A szövetségesek nem kizárólag a felszabadításkor készített felvételeket használták bizonyítékként. Előkeresték a náci propagandagépezet filmjeit, híradóit és más mozgóképes dokumentumait is.

A nemzetiszocialista rendszer ugyanis éveken át módszeresen filmezte önmagát. A pártgyűléseket, a katonai felvonulásokat, a vezetők szerepléseit és a politikai eseményeket olyan gondossággal örökítették meg, mintha örökkévalóságnak szánták volna őket.

Most ugyanezek a filmek bizonyítékká váltak.

1945. december 11-én a bíróság bemutatta A náci terv című összeállítást, amely kizárólag német eredetű filmanyagokra épült, és a náci vezetés politikájának, valamint a vádlottak szerepének dokumentálását szolgálta.

A propaganda, amelyet egykor a hatalom dicsőítésére készítettek, a hatalom bukása után ellene fordult.

A tárgyalás, ahol még a beszédtempót is szabályozták

A nürnbergi per technikai szempontból is történelmet írt, hiszen a modern nemzetközi igazságszolgáltatás egyik alapvető eszköze, a szinkrontolmácsolás itt kapott először ilyen nagyszabású szerepet.

A tárgyaláson négy hivatalos nyelvet használtak: az angolt, a franciát, az oroszt és a németet.

A bírák, az ügyészek és a vádlottak fejhallgatón keresztül követhették az elhangzottakat, miközben a tolmácsok egy külön erre a célra kialakított rendszer segítségével fordították a beszédeket.

A technológiát az IBM biztosította.

A történet legérdekesebb részlete azonban az, hogy a felszólalóknak alkalmazkodniuk kellett a tolmácsok munkájához. A beszédtempó nem haladhatta meg a percenkénti hatvan szót, és ha valaki túl gyorsan beszélt, először sárga fény figyelmeztette. Ha ez sem segített, piros jelzést kapott, amely megállásra és ismétlésre utasította.

A rendszer sikeres alkalmazása később az ENSZ tolmácsolási gyakorlatára is hatással volt.

Nürnbergben tehát miközben egy korszak bűneit vizsgálták, egy új nemzetközi jogi és tárgyalástechnikai gyakorlat alapjai is formálódtak.

Három ember, akit a bíróság felmentett

A nürnbergi pernek volt egy olyan fordulata, amely a közvélemény egy részét meglepte: a huszonkét vádlott közül hármat felmentettek.

Hjalmar Schacht, a német jegybank korábbi elnöke és egykori gazdasági miniszter, Franz von Papen, Hitler korábbi alkancellárja, valamint Hans Fritzsche, a náci propagandagépezet egyik ismert szereplője nem kapott büntetést.

Ez természetesen nem jelentette azt, hogy politikai vagy erkölcsi szerepük minden tekintetben vitán felül állt volna. A bíróság azonban a konkrét vádpontok és a rendelkezésére álló bizonyítékok alapján nem találta bizonyítottnak büntetőjogi felelősségüket.

A döntés különösen fontos részlete a történetnek, mert megmutatta, hogy az eljárásban nem minden vádlottat ítéltek el pusztán azért, mert a náci állam vezető köreihez tartozott.

A felmentések mellett négyen határozott idejű, hárman pedig életfogytig tartó szabadságvesztést kaptak. Albert Speert, Hitler fegyverkezési miniszterét húsz évre ítélték, Rudolf Hess életfogytiglani büntetést kapott, Karl Dönitz tengernagynak pedig tíz évet kellett börtönben töltenie.

A nürnbergi ítéletek így különbséget tettek az egyes vádlottak között, még akkor is, ha valamennyien ugyanannak a politikai rendszernek voltak a szereplői.

Ez nem mellékes körülmény, hanem a per egyik legjelentősebb jogtörténeti tanulsága.

A férfi, aki már nem akarta megvárni az akasztást

Hermann Göringet 1946. október 1-jén kötél általi halálra ítélték.

A kivégzéseket október 16-ra tűzték ki, de a Harmadik Birodalom egykori második embere végül nem jutott el az akasztófáig.

Október 15-én éjszaka, néhány órával a kivégzése előtt, a cellájában ciánméreggel öngyilkosságot követett el.

A halálraítéltek közül Martin Bormannt távollétében ítélték el, Göring pedig önkezével vetett véget életének. A fennmaradó tíz halálos ítéletet október 16-án végrehajtották.

A történetben volt még egy különös mozzanat.

Bormann, Hitler egykori pártkancelláriájának vezetője, valójában már nem élt, amikor Nürnbergben halálra ítélték. A későbbi vizsgálatok igazolták, hogy Berlinben, a háború utolsó napjaiban halt meg.

A bíróság tehát úgy mondta ki a halálos ítéletet, hogy a vádlott sorsa akkor még nem volt bizonyosan ismert.

A nürnbergi per nem zárta le a felelősségre vonást

A legismertebb nürnbergi per 1946. október 1-jén véget ért, de a náci rendszer bűneinek feltárása korántsem fejeződött be.

A következő években további eljárásokat indítottak orvosok, bírák, katonatisztek, iparvállalatok vezetői és különböző állami szervek tisztviselői ellen.

Az amerikai katonai bíróságok tizenkét további nagy pert folytattak le Nürnbergben. A felelősségre vonás ezzel túllépett a legismertebb politikai és katonai vezetők körén, és olyan emberek tevékenységére is kiterjedt, akik a náci rendszer mindennapi működtetésében vettek részt.

A háborús bűncselekmények elkövetőinek jelentős része azonban soha nem került bíróság elé.

A per jogi öröksége mégis meghatározó maradt.

A nemzetközi katonai törvényszék alapokmánya kimondta, hogy a vádlott pusztán azzal nem mentesülhet a felelősség alól, hogy felettese parancsára cselekedett. Az állami tisztség, a katonai rang vagy a politikai hatalom önmagában szintén nem jelentett mentességet.

Ez különösen fontos változást jelentett egy olyan korszak után, amelyben a tömeges bűncselekményeket sokszor szabályos hivatali eljárások, állami utasítások és katonai parancsláncok segítségével hajtották végre.

A nürnbergi eljárásnak ugyanakkor vitatott kérdései is maradtak. A korabeli és a későbbi jogi értékelésekben egyaránt felmerült, hogy a győztes hatalmak által létrehozott bíróság mennyiben felelt meg az általános nemzetközi büntetőjogi elveknek, és miként kellett kezelni azokat a bűncselekményeket, amelyek meghatározása a háború előtt még nem volt kellően pontos.

A történelmi jelentőségét azonban éppen az adta, hogy a nemzetközi közösség először próbálta ilyen átfogó eljárásban, egyénekre lebontva vizsgálni egy állami rendszer vezetőinek felelősségét.

Nyolcvan év után is megmaradt a kérdés

1946 őszén Nürnbergben a világ nem csupán azt láthatta, hogyan ér véget egy bukott diktatúra vezetőinek pályafutása.

A tárgyalásokon részletesen kirajzolódott az is, hogyan válhat egy államigazgatás, egy hadsereg, egy gazdasági apparátus és egy propagandagépezet a szervezett üldöztetés és tömeggyilkosság eszközévé.

A fennmaradt jegyzőkönyvekben rendre visszatér a felelősség kérdése. Ki adott parancsot? Ki hajtotta végre? Ki tudott róla, és ki mit tett azért, hogy a rendszer működőképes maradjon?

A vádlottak között akadt, aki tagadott, aki mentegetőzött, és aki korábbi döntéseinek következményeit mások tetteitől próbálta elválasztani. A bíróságnak azonban nem az volt a feladata, hogy általában ítélkezzen egy korszak fölött, hanem hogy az egyes emberek konkrét büntetőjogi felelősségét megállapítsa.

Nyolcvan év távlatából talán ezért különösen fontos a nürnbergi per története.

Mert a Harmadik Birodalom gépezete nem működhetett volna kizárólag egyetlen ember akaratából. Szükség volt hozzá döntéshozókra, végrehajtókra, hivatalnokokra, katonákra és olyanokra is, akik a rájuk bízott hatalommal tudatosan részt vettek a rendszer bűneiben.

Nürnbergben azt vizsgálták meg, hogy közülük kik, milyen tettekért és milyen bizonyítékok alapján vonhatók felelősségre.

A történelem egyik legfontosabb tanulsága ugyanis nem az, hogy a hatalom egyszer véget ér, hanem az, hogy az egyén felelősségének kérdése a hatalom bukásával nem szűnik meg.

A cikk történeti állításainak alapját a Nürnbergi Perek Emlékhelyének hivatalos ítéletjegyzéke, az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumának történeti összefoglalója és a Harvard Egyetem által digitalizált eredeti tárgyalási jegyzőkönyvek adják.