Bár Dél-Olaszországban és Szicíliában elsősorban Türr István és Tüköry Lajos neve ismertségét emelik ki a magyar turisták, az 1816-ban született Dunyov István legalább akkora szerepet vállalt az olasz egyesítési harcokban. A bánsági Vingában született, szerb és bolgár felmenőkkel rendelkező Dunyov az 1848–49-es szabadságharcban tisztként szolgált, majd az 1849-es turai ütközetben szerzett súlyos sérülése után osztrák fogságba esett. Az 1852-es halálos ítéletét tízéves várfogságra enyhítették, 1859-es szabadulása után pedig Itáliába utazott.

Itáliában csatlakozott a Garibaldi-féle marsalai „halhatatlan” ezerhez. Az 1860. októberi volturnói csatában az általa vezetett egység fogta fel a nápolyi főerők támadását, a harcokban azonban olyan súlyosan megsebesült, hogy lábát amputálni kellett. Garibaldi hűségéért és érdemeiért ezredesi ranggal tüntette ki. Dunyov a kiegyezés után sem tért vissza Magyarországra, visszautasította a felajánlott képviselői mandátumot, és 1889-es pistoiai haláláig olasz földön élt, ahol történelmi és gazdasági műveket publikált, emellett végig kapcsolatban maradt Kossuth Lajossal.

A századosi rangba előléptetett katona 1849 tavaszán hadbíróként tevékenykedett Arad és Zaránd megyékben. Dunyov harcolt többek között az 1849. áprilisi szenttamási és az 1849 júliusi turai ütközetekben is, utóbbi helyen olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy a világosi fegyverletétel idején hordágyon került fogságba. Később az osztrák hadbíróság perbe fogta, és 1852-ben halálra ítélte, de büntetését kegyelemből tízéves várfogságra változtatták. Dunyov 1859-ben szabadult a josefstadti börtönből, és először Bukarestbe, majd Itáliába utazott, ahol a Risorgimento – Olaszország egyesítésének – küzdelmeiben Giuseppe Garibaldihoz csatlakozott. 

Hasonlóan más emigránsokhoz – pl. Türr István, Klapka György – Dunyov Istvánt is az a szándék vezérelte, hogy a Habsburgok elleni itáliai sikerek segítségével feléleszthesse az 1849-ben kihunyt magyar szabadságharc lángját. Több más magyar önkéntessel együtt csatlakozott Garibaldi vörösingeseihez, s részt vett a Dél-Itália területén folytatott harcokban. 1860 októberében, a volturnói csatát követően amputálni kellett a lábát. Garibaldi megbecsülése jeléül később ezredesi rangot adományozott a magyar önkéntesnek, visszavonulása után pedig egyik ezredét is Dunyov Istvánról nevezte el.

Bár Dunyov a kiegyezés után hazatérhetett volna, élete végéig Olaszországban maradt, ennek megfelelően az 1867 után felajánlott képviselői mandátumot sem fogadta el. Hátralévő éveit Toscanában, Pistoia városában töltötte, ahol földrajzi témájú műveket írt, és fordított olaszból, míg 1889 augusztusában, 73 évesen el nem szólította a halál. Dunyov az önkéntes száműzetés ellenére sem szakadt el hazájától, emellett pedig jó kapcsolatot ápolt a Torinóban dolgozó Kossuth Lajossal is. 

A Risorgimento harcai során tanúsított hősiességéért Dunyov István élete során a legmagasabb olasz állami kitüntetésekben részesült – például a Savoyai Katonai Érdemrend, Szent Móric és Lázár Rend lovagkeresztjének birtokosa lett –, 1889-ben katonai pompával temették el, emlékét pedig az olasz nép mellett a magyar, román és a bolgár nemzet is tisztelettel őrzi.