Van a magyar politikában egy rövid, ritka és rendszerint veszélyesen félreértett időszak, amikor az új miniszterelnök még bármit mondhat úgy, hogy arra a választók egy része azt feleli: adjunk neki időt. Ez a politikai mézeshetek időszaka, amikor még friss a kormányprogram, új az öltöny, fényesek a miniszteri táblák, és a választópolgár hajlandó elhinni, hogy ezúttal talán tényleg minden másképp lesz.

Aztán megérkezik a hétfő.

Magyar Péternél különösen érdekes, hogy ez a hétfő mintha meglehetősen gyorsan beköszöntött volna.

A Medián júniusi felmérésében még a válaszadók 72 százaléka mondta azt, hogy szívesen látná Magyar Pétert fontos politikai szerepben, ami egy hivatalba lépett kormányfő esetében olyan indulótőke, amelyből normális körülmények között még hónapokig lehetne kényelmesen gazdálkodni.

Csakhogy a politika ritkán ismeri a „normális körülmények” fogalmát.

Az Europion saját, azonos módszertannal készített idősora már árnyaltabb, és éppen ezért beszédesebb képet mutat: májusban a válaszadók 59 százaléka látta volna szívesen Magyar Pétert fontos közéleti szerepben, júniusban ez 55 százalékra csökkent, júliusban maradt 55, augusztusra 51, szeptember elejére pedig 49 százalékra esett vissza.

Vagyis nem összeomlás történt, nem szakadt le a csillár, és a Titanic zenekara sem kezdte még el az utolsó számot, de négy hónap alatt tíz százalékpont eltűnt abból a személyes politikai támogatásból, amellyel Magyar Péter tavasszal nekivágott a kormányzásnak.

Ráadásul augusztusban már Vitézy Dávid megelőzte őt a politikusi népszerűségi listán, szeptemberben pedig az előny három százalékpontra nőtt: Vitézyt 52, Magyart 49 százalék látta volna szívesen fontos közéleti szerepben.

Ez azért politikailag érdekes pillanat, mert a miniszterelnöki székhez rendszerint jár valamiféle láthatatlan emelvény is. Aki kormányt alakít, naponta szerepel, döntéseket jelent be, nemzetközi tárgyalásokra jár, parlamentben beszél, átad, felavat, megnyit és időnként még egy mikrofont is sikerül úgy megközelítenie, hogy abból országos hír legyen, annak általában nem különösebben nehéz a legismertebb politikusok között maradnia.

Magyar Péter maradt is.

Csak közben már nem ő a legnépszerűbb.

Volt már ilyen?

Volt bizony.

A magyar választó politikai szerelmi élete ugyanis meglehetősen viharos, és a rendszerváltás óta több miniszterelnök is megtapasztalhatta, hogy a választási konfetti meglepően gyorsan bele tud ragadni az őszi sárba.

Orbán Viktor első kormánya például 1998-ban rendkívül magas személyes népszerűséggel indult. A Medián későbbi visszatekintése szerint Orbán 80 százalékos mutatóról kezdte miniszterelnöki pályafutását, nyolc hónappal később azonban már 58 százalékon állt. Ez 22 százalékpontos csökkenés, vagyis a történelem már korábban is bizonyította, hogy a kormányfői mézeshetek után gyorsan elfogyhat a szobából a rózsaszirom.

Medgyessy Péter egészen más pályát futott be. Ő 66 százalékról indult, és nyolc hónap elteltével még mindig 59 százalékon állt, ráadásul 2002 augusztusában a Medián szerint a legnépszerűbb magyar politikus volt, miközben a társadalmi optimizmus is rekordközelbe emelkedett.

Aztán persze Medgyessy pályafutásának sem az lett a vége, hogy a nép hálából közösen kötött neki egy hatalmas pulóvert.

2004 nyarára népszerűsége 37 százalékra zuhant, és rövidesen a miniszterelnöki széket is átadta Gyurcsány Ferencnek.

És akkor megérkezett Gyurcsány Ferenc

Ha van magyar miniszterelnöki történet, amelyet a politikai népszerűség témájában nem lehet elegánsan kikerülni, az Gyurcsány Ferencé.

A 2006-os választás megnyerése után még működött a politikai gépezet, aztán jöttek a megszorítások, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése és az utcai tiltakozások, szeptember elején pedig a Medián már mindössze 33 százalékos miniszterelnöki elfogadottságot mért. Júliusban még 38, augusztusban 35 százalékon állt.

Ez már nem a pezsgő kifogyásának esete volt.

Ott nagyjából a pincét is bezárták.

Bajnai Gordon 2009-ben eleve olyan politikai helyzetben érkezett, amelyben mézeshetekről beszélni körülbelül olyan lett volna, mint nászútra menni egy végrehajtási árverésre. Áprilisban a Szonda Ipsos mindössze 29 százalékos népszerűséget mért neki, néhány hónappal később viszont a Medián már némi javulást mutatott a személyes és a kormányzati megítélésében.

Vagyis Bajnainál nem az történt, hogy magasról zuhant.

Ő nagyjából a földszintről indult, aztán keresett egy lépcsőt.

Magyar Péternél más a probléma

Magyar Péter helyzetének különlegessége éppen az, hogy rendkívül magas várakozási szintről indult.

A Publicus adatai szerint a választás utáni időszakban még 72 százalék tartotta inkább alkalmasnak a miniszterelnöki posztra, júliusban ez 62 százalékra, augusztusra pedig 57 százalékra csökkent, miközben az alkalmatlannak tartók aránya 21-ről 30, majd 34 százalékra nőtt.

Ez már trend.

De itt érdemes megállni, mielőtt ünnepélyesen kihirdetjük a „Magyar Péter minden idők leggyorsabban megutált miniszterelnöke” című politikai világrekordot, mert erre az adatok jelenleg nem adnak alapot, de erősen hajaz rá.

Egyrészt a különböző intézetek eltérő kérdéseket tesznek fel, így egy Medián-népszerűségi mutatót nem lehet egyszerűen összeönteni egy Publicus-alkalmassági adattal, majd megkeverni egy Europion-méréssel, mert abból legfeljebb közvélemény-kutatási gyümölcsturmix lesz.

Az Europion ugyanekkor alacsonyabb, 47 százalékos Tisza-támogatottságot mért a teljes felnőtt népességben, de még ez is azt mutatja, hogy a politikai mézeshetek végének és a politikai válóper beadásának dátuma nem ugyanaz.

Akkor mi történik?

Valószínűleg az, ami minden új kormánnyal előbb-utóbb megtörténik: a választó már nem az ígéretet nézi, hanem a számlát.

Kampányban még lehet jövő időben beszélni. Kormányon egy idő után minden mondat jelen időbe kerül. Lesz helyett lett. Megoldjuk helyett megoldottuk-e. Megváltoztatjuk helyett megváltozott-e.

És ezen a ponton a politikus már nem tud kizárólag abból élni, hogy ő nem az elődje, mert a választót néhány hónap után általában sokkal jobban érdekli, hogy ő maga kicsoda.

Magyar Péter tehát jelenleg nem Magyarország történetének bizonyíthatóan leggyorsabban népszerűtlenné váló miniszterelnöke, viszont néhány hónap alatt jól láthatóan veszített a személyes támogatásából, miközben a kezdeti, rendkívül magas várakozások is normalizálódni kezdtek - vagy legalábbis úgy tűnik. Néha.

A magyar politikában ez még nem tragédia.

Inkább az a pillanat, amikor a nászutas szállodában valaki becsúsztatja az ajtó alatt az első közüzemi számlát.

És onnantól kezdve már nem az számít, milyen szép volt az esküvő.

Hanem hogy ki fizeti ki.

És csak annyit üzenek: "ne féljetek!" Vagy mégis?