Néhány hét alatt látványosan megváltozott az európai biztonságpolitika nyelve. Drónok, légtérsértések, szabotázs, kibertámadások, megrongált infrastruktúra, gyanús tüzek és víz alatti kábelek kerülnek újra és újra a hírekbe, miközben egymást követik azok a nyilatkozatok, amelyek szerint Oroszország egyre agresszívebben teszteli Európa reakcióképességét.

Első hallásra mindebből könnyű arra következtetni, hogy fél Európa egy közelgő orosz inváziótól tart. A kép azonban ennél jóval árnyaltabb, és bizonyos értelemben nyugtalanítóbb is: az európai hírszerzések és a NATO vezetői elsősorban nem attól tartanak, hogy holnap orosz harckocsik jelennek meg valamelyik NATO-tagállam határán, hanem attól, hogy a konfliktus a háború és a béke közötti szürke zónában terjed tovább.

A dán katonai hírszerzés szeptember 24-én közzétett nyilvános értékelése szerint Oroszország a következő hónapokban várhatóan tovább fokozza a NATO és a Nyugat elleni hibrid műveleteit. A szolgálat egy korlátozott katonai támadás kockázatát alacsonynak, de növekvőnek ítélte, miközben egy NATO-tagállam teljes körű invázióját továbbra is valószínűtlennek tartja.

Ez a különbség fontos.

A modern támadás nem feltétlenül úgy kezdődik, hogy átlépik a határt

A hidegháború logikájában egy támadás könnyen felismerhető volt: csapatösszevonás, határátlépés, légicsapás, megszállás. A mai európai biztonsági környezetben azonban egy ország működését anélkül is komolyan meg lehet zavarni, hogy egyetlen reguláris katona átlépné a határát.

Egy repülőtér működését órákra leállíthatja néhány drón. Egy kibertámadás megbéníthat állami rendszereket, kórházakat vagy pénzügyi szolgáltatásokat. Egy vasútvonal, elektromos alállomás, adatkábel vagy kommunikációs csomópont elleni szabotázs pedig úgy okozhat jelentős gazdasági és társadalmi kárt, hogy közben nehéz egyértelműen bizonyítani, ki rendelte el az akciót.

A NATO maga is arra figyelmeztet, hogy a drónincidensek, kibertámadások, gyújtogatások, légtérsértések és infrastruktúra elleni szabotázsok már nem pusztán elméleti forgatókönyvek. A szövetség szeptemberben külön hangsúlyozta, hogy az energia-, víz-, egészségügyi és kommunikációs rendszerek működőképessége ma már közvetlenül a kollektív védelem részét képezi.

A legkényelmetlenebb kérdés: mikor számít egy támadás támadásnak?

Éppen ez a hibrid hadviselés lényege.

Ha egy országot rakétatalálat ér, viszonylag egyértelmű, hogy mi történt. De mi van akkor, ha felrobban egy hadiipari üzem? Ha valaki elvág egy tenger alatti kommunikációs kábelt? Ha drón jelenik meg egy katonai objektum vagy repülőtér felett? Ha egy informatikai támadás napokra leállít egy létfontosságú rendszert?

És mindenekelőtt: mikor következik el az a pont, amikor a NATO egyik tagállama azt mondja, hogy ez már nem bűncselekmény, nem kémkedés és nem provokáció, hanem támadás?

Ez azért különösen érzékeny kérdés, mert az ilyen műveletek egyik előnye éppen a bizonytalanság. A végrehajtó lehet közvetítő, bűnözői csoport vagy olyan szereplő, amelynek kapcsolata az állami megrendelővel csak hosszú nyomozás után bizonyítható.

Kaja Kallas, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője szeptemberben azt mondta, a 2022-ben kezdődött teljes körű ukrajnai háború óta folyamatosan nőtt az Európa ellen irányuló hibrid tevékenységek száma, és az uniós értékelés az utóbbi időszak több drón-, szabotázs- és légtérincidensét is ebbe a mintázatba helyezi.

Nem véletlenül erősítik az elektromos hálózatokat sem

Talán a legbeszédesebb, hogy Európa már nemcsak beszél a veszélyről, hanem infrastruktúrát is épít hozzá.

Litvánia például egy Kalinyingrádhoz közeli, stratégiai jelentőségű elektromos alállomást már kifejezetten drón- és szabotázstámadás ellen megerősítve épít. A létesítményben külön fizikai védelem, érzékelők és megerősített betonelemek óvják majd a kritikus berendezéseket.

Az Európai Bizottság júliusban külön iránymutatást adott ki a kritikus infrastruktúrák védelmére, amelyben már nevesítve szerepelnek a dróntámadások, a hibrid fenyegetések és más szándékos károkozási formák.

Ez sokkal többet mond el az európai gondolkodás változásáról, mint bármelyik hangzatos politikusi mondat.

A védekezés súlypontja ugyanis egyre inkább arra helyeződik át, hogy egy ország akkor is működőképes maradjon, ha valaki egyszerre több ponton próbál zavart kelteni.

Akkor Oroszország megtámadja Európát?

Ezt a rendelkezésre álló nyilvános értékelések alapján nem lehet kijelenteni.

Sőt, a friss európai hírszerzési értékelések éppen azt hangsúlyozzák, hogy egy NATO elleni nagyszabású hagyományos orosz támadás jelenleg nem tekinthető a legvalószínűbb forgatókönyvnek. A Reutersnek nyilatkozó európai tisztségviselők ezen a héten szintén arról beszéltek, hogy közvetlen NATO-inváziót nem látnak küszöbön állónak, miközben a szabotázs, a kiberműveletek és más, nehezen bizonyítható akciók számának növekedését valós veszélynek tartják.

Mark Rutte NATO-főtitkár szeptember 24-én maga is nyugalomra intett, miközben azt mondta, a szövetségnek fel kell készülnie a hibrid műveletekre és fenn kell tartania hiteles elrettentő képességét.

Vagyis egyszerre két állítás lehet igaz.

Nem indokolt úgy beszélni, mintha egy orosz invázió már az ajtóban állna. Ugyanakkor hiba lenne abból kiindulni, hogy amíg nincsenek tankok a határon, addig nincs támadás sem.

A valódi cél lehet maga a bizonytalanság

A hibrid hadviselésnek ugyanis nem feltétlenül az a célja, hogy elfoglaljon egy várost.

Elég lehet elérni, hogy az emberek ne bízzanak az államban, a kormányok egymásra mutogassanak, a gazdaság sérülékenyebbé váljon, a társadalom pedig minden következő drónnál, áramszünetnél vagy üzemzavarnál azt kérdezze: baleset történt, vagy valaki üzenni akar?

Ez a fajta bizonytalanság önmagában fegyver.

Éppen ezért beszél most hirtelen fél Európa az orosz fenyegetésről. Nem azért, mert az európai fővárosokban már a következő páncéloshadosztály útvonalát rajzolnák a térképre, hanem azért, mert a háború fogalma közben megváltozott.

A következő európai biztonsági válság lehet, hogy nem ágyúdörgéssel kezdődik.

Lehet, hogy először csak kialszik valahol a fény.