A „bilincs, bilincs”, „rács, rács” rigmusokban van valami egészen különös. Mintha a büntetőeljárás nem jogi folyamat, hanem egy régóta várt szórakoztató műsor lenne, amelynek végén a közönség végre megkapja a pénzéért azt a jelenetet, amelyre az előadás kezdete óta vár.

Csakhogy a bíróság nem színház, a vádlott nem gladiátor, a büntetőeljárás pedig nem közönségszavazás.

Az ember persze megértheti a felháborodást, amikor közpénzek eltűnésének, hatalommal való visszaélésnek vagy korrupciónak a gyanúja merül fel. A törvénysértések feltárása, az elkövetők felelősségre vonása és a közpénzek visszaszerzése legitim társadalmi elvárás. Senkinek nem jár felmentés pusztán azért, mert valaha miniszter volt, vagy mert politikai kapcsolatai vannak.

De létezik egy határ, amelyen túl az igazság iránti igény valami egészen mássá alakul.

Ott már nem az számít, hogy mit sikerült bizonyítani, hanem az, hogy kit sikerült megalázni. Nem az ítélet indokolása érdekli az embert, hanem a bilincs csillogása, nem az igazság megállapítása, hanem az ellenfél arcára kiülő félelem.

És ez a határ sokkal fontosabb annál, mint elsőre gondolnánk.

A bosszú nem igazságot akar. Elégtételt.

A pszichológia régóta ismeri a Schadenfreude, vagyis a káröröm jelenségét: azt az örömöt, amelyet valaki más szerencsétlensége vált ki belőlünk.

Önmagában ez sem ritka, sem kizárólag politikai természetű emberi érzés. A probléma akkor kezdődik, amikor egy közösség összetartozásának egyik legfontosabb élményévé válik, hogy a másik oldalhoz tartozó embereknek rossz.

A politikai kárörömöt vizsgáló kutatások szerint a pártos azonosulás összefügghet azzal, mennyire tudunk örülni az ellenoldal veszteségeinek; amerikai vizsgálatokban a káröröm a politikai ellenfélnek hátrányt ígérő jelöltek támogatásával is összefüggött. Ez azonban nem valamelyik konkrét párt szavazóinak diagnózisa, hanem egy szélesebb emberi és társadalmi mechanizmus.

A bosszú ugyanis különös lelki csapda.

Aki bosszút akar, gyakran azt hiszi, hogy a másik szenvedésével helyreáll valamiféle megbomlott egyensúly. Hogy amit tőle elvettek, azt a másik megalázásával visszakaphatja, és ami vele történt, az valamennyire jóvátehető azzal, ha most a másik kerül ugyanabba a helyzetbe.

Csakhogy a megaláztatás nem téríti meg a kárt. A bilincs látványa nem szolgáltat bizonyítékot. Egy ember nyilvános megszégyenítése pedig nem pótolja az igazságszolgáltatást.

Aki valóban igazságot akar, annak el kell viselnie azt is, ha a bizonyítékok végül nem igazolják az előzetes meggyőződését.

Aki viszont mindenáron büntetést akar, annak a felmentő ítélet nem az igazságszolgáltatás egyik lehetséges eredménye, hanem csalódás.

Ez a kettő közötti különbség.

Amikor a tömeg már az ítélet előtt ünnepel

A történelem egyik visszatérő jelensége, hogy a politikai leszámolás hívei előszeretettel öltöztetik erkölcsi köntösbe a bosszúvágyat. Az ellenség megbüntetése ilyenkor nem egyszerűen kívánatos, hanem egyenesen erénynek számít, miközben a kételkedés, a bizonyítékok követelése vagy az ártatlanság vélelmének emlegetése könnyen az ellenség támogatásának minősülhet.

Ebből a gondolkodásból születik meg az a különös világ, amelyben a jogi garanciák már nem mindenkinek járnak, hanem annak függvényében osztogatják őket, hogy az érintett személyt mennyire kedveli a közönség.

Akit szeretünk, azt megilleti az emberi méltóság. Akit gyűlölünk, annak már a megaláztatása is ünnepelhető.

Pedig a jogállamiság legfontosabb próbája éppen az, hogy képes-e megvédeni azokat az alapvető jogokat is, amelyeknek a jogosultját a társadalom egy része legszívesebben megfosztaná tőlük.

Nem véletlen, hogy a modern büntetőjog elválasztja egymástól a gyanút, a vádat és a bűnösség megállapítását.

Aki ellen nyomoznak, még nem bűnös. Akit meggyanúsítanak, annak még nem bizonyították a bűnösségét. Akit pedig végül elítélnek, annak a büntetését sem a közönség pillanatnyi indulatai alapján kell meghatározni.

Ennek a különbségtételnek a felszámolása nem válik elfogadhatóbbá attól, hogy az adott pillanatban népszerű.

A kollektív bosszú legnagyobb hazugsága

A politikai indulat egyik legveszélyesebb fordulata, amikor az egyéni felelősséget felváltja a kollektív bűnösség gondolata.

Már nem azt kérdezzük, hogy egy meghatározott ember mit követett el, hanem azt, hogy melyik közösséghez tartozik. Nem az számít, milyen döntéseket hozott, hanem hogy milyen politikai oldalon állt, kivel dolgozott együtt, melyik intézmény alkalmazta, vagy kire szavazott.

A közösség tagjai így fokozatosan elveszíthetik a saját arcukat, történetüket és felelősségüket, hogy végül valamennyien ugyanannak a kollektív ellenségképnek a szereplőivé váljanak.

És ebben rejlik a bosszúvágy önmagát gerjesztő természete.

Egy 2026-ban publikált, Németországban és Törökországban végzett, összesen 2059 résztvevőt vizsgáló kutatás szerint a kollektív büntetés fokozhatja a megtorlás iránti hajlandóságot és tovább ronthatja a csoportok közötti viszonyt. Vagyis az egyik oldal által igazságtételnek nevezett kollektív büntetés könnyen a következő konfliktus előzményévé válhat.

Ez a bosszú egyik legnagyobb ellentmondása.

Aki az ellenfelét akarja végérvényesen legyőzni, könnyen éppen azt a sérelmet teremti újra, amelyből a következő megtorlási igény megszületik.

A kör bezárul, és egyszer csak már senki nem emlékszik arra, hogy eredetileg igazságot akartak szolgáltatni.

A bilincs nem trófea

A büntetőeljárásnak megvannak a maga szabályai, amelyek a bűncselekmények feltárását és az egyéni felelősség megállapítását szolgálják. Az államnak természetesen joga és kötelessége fellépni a bűncselekményekkel szemben, akár korábbi vagy jelenlegi politikai vezetőkről van szó.

Csakhogy a bilincs nem bizonyíték, az őrizetbe vétel nem ítélet, a látványos rendőri intézkedés pedig önmagában semmit nem mond arról, hogy az érintett személy végül bűnösnek bizonyul-e.

A közhatalom gyakorlását éppen ezért nem szabad összekeverni a közönség szórakoztatásával.

Ha egy intézkedéshez fegyveres biztosítás szükséges, annak szakmai és jogi indoka kell hogy legyen. Ha valakinek korlátozzák a szabadságát, annak törvényes feltételeit kell igazolni. Ha pedig vádat emelnek, a bizonyítékokat kell megvizsgálni.

Nem azt, hogy hányan tapsolnak.

A „bilincs, bilincs, rács, rács” követelése ugyanis egyetlen lényeges kérdésre sem ad választ. Nem mondja meg, történt-e bűncselekmény, nem tisztázza az elkövető személyét, nem mutatja meg a bizonyítékokat, és nem segít meghatározni az arányos büntetést.

Csupán azt fejezi ki, hogy valaki nagyon szeretne már büntetést látni.

Ez azonban kevés az igazságszolgáltatáshoz.

És mi marad, ha elmúlik az ünneplés?

A leszámolás pszichológiájában talán az a legszomorúbb, hogy a bosszúra épülő közösségi élmény rendkívül könnyen képes felülírni mindazt, amit az emberek egyébként saját maguk számára természetesnek tekintenek.

Mindenki szeretné, hogy a saját ügyében meghallgassák. Hogy a bizonyítékokat gondosan mérlegeljék. Hogy a hatóság ne előre meghozott ítélethez keressen indokokat, és hogy az eljárás ne váljon a személyes megaláztatás eszközévé.

Ezek az igények azonban csak akkor alkotnak valódi jogállami elveket, ha az ellenfélnek is megadjuk ugyanazt a védelmet.

A politikai hatalom változik. A tegnapi győztesből lehet holnapi vesztes, a tegnapi vádlóból vádlott, és mindenkinek érdeke, hogy a szabályokat ne a pillanatnyi erőviszonyok határozzák meg.

A bosszúra épülő közbeszéd viszont éppen ezt a közös biztonságot kezdi ki.

Mert amint elfogadjuk, hogy valakivel szemben a politikai hovatartozása miatt kevésbé fontosak az eljárási garanciák, többé nem az elvekhez ragaszkodunk, hanem az éppen kedvező eredményhez.

És az elvek nélküli igazságtételnek van egy kellemetlen tulajdonsága: nem lehet előre tudni, ki lesz a következő, aki számára hirtelen megszűnnek a korábban természetesnek tekintett garanciák.

A törvény előtti egyenlőség nem azt jelenti, hogy mindenkire ugyanazt a büntetést kell kiszabni. Azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanazok a jogai, és mindenkinek a saját tetteiért kell felelnie.

Egy társadalomnak joga van követelni a korrupció feltárását, a törvénysértők felelősségre vonását és a közpénzek visszaszerzését. De az igazságszolgáltatás nem attól működik, hogy a közönség végre megkapja a várt látványosságot.

Hanem attól, hogy a tényeket bizonyítják, a felelősséget megállapítják, az ártatlanokat felmentik, a bűnösöket pedig a törvény szerint megbüntetik.

Mindezt akkor is, ha az eredmény nem egyezik a nézőtérről érkező követelésekkel.

Mert a bilincsnek megvan a maga helye a büntetőeljárásban.

A bosszúvágynak viszont nincs helye a bírói székben.