Van a templomokban egy különös terület, amelyet a többség mintha ösztönösen kerülne. Nem sötét, nem huzatos, és többnyire még a kilátás is innen a legjobb – mégis szinte mindig üres.

Ez az első padsor.

Miközben hátul már kabátokkal foglalják a helyet, oldalt pedig újabb székeket kell elővenni, az oltárhoz legközelebbi padokban még kényelmesen elférne egy egész hittancsoport. Mintha húztak volna egy láthatatlan vonalat: azon túl csak a legbátrabbak, a ministránsok szülei, vagy azok merészkednek, akik túl későn vették észre, hogy minden más hely elkelt.

Pedig az első sor sincs lekerítve. Nincs ott tábla, és nem kell hozzá külön engedély sem. Mégis hátrébb húzódunk.

Miért szeretünk hátul lenni?

A legegyszerűbb válasz a kényelem: a hátsó sorban nem vagyunk szem előtt. Ott nem tűnik fel, ha valaki elkésik, elbóbiskol, vagy a szentbeszéd alatt gyorsan ránéz a telefonjára. Könnyebb kicsusszanni is, ha hosszúra nyúlik a szertartás.

Hátul nagyobb a szabadság: mi látunk mindenkit, minket viszont alig lát valaki.

Ennek persze sokszor prózai oka van. Van, aki kisgyerekkel érkezik, más rosszul bírja a tömeget, valaki nehezen jár, vagy egyszerűen harminc éve ugyanarra a helyre ül. A templomi padoknak megvan a maguk életrajza – egy-egy család néha olyan magabiztossággal foglalja a helyét, mintha a tulajdoni lapon is az ő nevük szerepelne.

De ha őszinték vagyunk magunkhoz, sokszor nem a praktikum tart hátul. Hanem a biztonságos távolság. Szeretnénk jelen lenni, de csak annyira, hogy ne kelljen túlságosan belekeverednünk. Hallani Isten szavát, de meghagyni a gyors kijárat lehetőségét.

Biztonságos távolságból

A hitben gyakran ugyanígy rendezkedünk be. Otthonosan mozgunk a szokásokban: ismerjük a válaszokat, tudjuk, mikor kell felállni vagy leülni, fejből mondjuk a Miatyánkot, és észrevesszük, ha valaki eltéveszt egy sort.

Csak éppen nem engedjük igazán közel magunkhoz azt, ami történik.

Könnyebb végighallgatni egy evangéliumi szakaszt, mint megengedni, hogy rólam szóljon. Könnyebb általánosságban beszélni a megbocsátásról, mint kimondani annak az embernek a nevét, akire még mindig haragszunk. Könnyebb azt mondani, hogy bízunk Istenben, mint átadni neki azt a problémát, amit görcsösen a saját kezünkben tartunk.

A távolság kényelmes. Ha nem megyünk túl közel, a hit nem forgatja fel az életünket. Meghallgatjuk a prédikációt, bólogatunk, aztán hazamegyünk, és minden megy tovább a régi kerékvágásban.

Krisztus közelében viszont nehéz érintetlennek maradni. Az evangéliumban a találkozásoknak súlya volt: volt, akit a hálói mellől hívott el, mástól azt kérte, adja el a vagyonát, megint másnak a saját elhallgatott hibáival kellett szembenéznie. Isten közelsége nem azért kényelmetlen, mert el akar alázni, hanem mert mellette már nem lehet úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Nem a padsor teszi az embert

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy az első padban ülők szentebbek lennének. Lehet valaki a legelső sorban úgy, hogy lélekben fényévekre jár, és lehet a bejárat mellett állva is tiszta szívből imádkozni. Jézus maga is óvott azoktól, akik csak azért ültek az első helyekre, hogy lássák őket. A templom nem színház, az első pad pedig nem díszpáholy.

A kérdés inkább az, mi mozgat minket, amikor kiválasztjuk a helyünket.

Félünk attól, hogy megszólítanak? Hogy túl sokat látnak belőlünk? Vagy attól, hogy mi látunk meg valamit a saját életünkből, amit utána már nem lehet kényelmesen elfelejteni?

Sokszor pontosan úgy viszonyulunk Istenhez, mint a templomi ülésrendhez: legyen jelen, de ne jöjjön túl közel. Segítsen, ha baj van, de ne szóljon bele a mindennapokba. Bocsásson meg, de ne várjon el tőlünk gyökeres változást.

Csak egy sorral előrébb

Legközelebb talán érdemes kipróbálni valamit. Nem kell rögtön a legelső padba ülni – elég csak egyetlen sorral előrébb menni.

Nem azért, mert ott jobban meghallgat az ég, és nem is bizonyításképpen. Csupán azért, hogy megtörjük a megszokás rutinját. Hogy ne ugyanabból a védett távolságból nézzük azt, ami történik.

Akkor talán feltehetjük magunknak a valódi kérdést: hol tartjuk Istent távol az életünkben? Melyik az a döntés, amit nem merünk rábízni? Melyik az a seb, amit elrejtünk előle?

Lehet, hogy kívül semmi nem változik. Ugyanaz az orgona szól majd, ugyanazok a szövegek hangzanak el. De ha egy kicsit más szögből látjuk az oltárt, talán megértjük: nem Isten volt messze. Mi ültünk mindig a kijárathoz legközelebb.