Sokáig azt hittem, az a legrosszabb, amikor egy influenszert pórázon rángatnak, és diktálják neki a kötelező politikai szöveget. De az elmúlt napok vergődését látva rá kellett jönnöm: tévedtem. Nem a póráz a legfájdalmasabb. A legdurvább, legdrámaibb pillanat az, amikor a póráz egyszer csak elszakad, a gazda elengedi a kezed, a politikai szekértábor pedig egyszerűen továbbáll, mert talált egy újabb, frissebb, jobban eladható arcot.

És te ott maradsz a senki földjén. Egyedül. Azt sem tudva, merre az arra.

Nézem ezeket a kiégett, tanácstalan arcokat a képernyőkön, a kétségbeesett posztokat, a levegőbe csapkodó, irányt vesztett videókat. Döbbenetes látvány. Eddig volt egy biztos pont az életükben: a Harc. Megvolt az Irány. Megvolt, hogy kit kell utálni hétfőn, kit kell felemelni szerdán, és milyen hashtageket kell kitenni pénteken ahhoz, hogy dőljön a lájk és pörögjön a megosztás. A játék szabályait nem kellett átgondolni, csak felmondani. Olyan kényelmes volt! Beülni a kész narratívába, felvenni a harcos pózt, és elhinni, hogy ők a történelem alakítói.

Aztán a kampánynak vége lett, a nagy stratégák összepakolták a vetítőgépeket, a pártközpontokban lekapcsolták a villanyt, a fókuszcsoportok pedig már régen más témákra mozdultak rá. Az influenszerünk meg ott áll a reflektorfény utáni sötétségben, és hirtelen nem találja a kijáratot.

Mert mi történik ilyenkor? Megszűnik a külső vezérlés. És ha nincs belső iránytűd – mert a nagy politikai harcokban régen elhagytad, vagy felcserélted egy-egy jól hangzó szlogenre –, akkor jön a teljes megsemmisülés. Mint az az űrhajós, akinek elvágták a köldökzsinórját, és most tehetetlenül sodródik a semmiben.

Próbálkoznak, persze. Látni a görcsös kapálózást. Feldobnak egy témát, hátha ráharap a közönség. De semmi hatás. Mondanak valami radikálisat, hátha felháborodik valaki. Senkit sem érdekel. Mert rá kell ébredniük a legfájdalmasabb igazságra: a politika világában ők nem partnerek voltak, csak eszközök. Hirdetőfelületek, akiket addig használtak, amíg a terméket el kellett adni. A termék elkelt – vagy megbukott, teljesen mindegy –, a reklámhordozót pedig kint felejtették az esőben.

Ez a legdurvább egzisztenciális csapda. Amikor rájössz, hogy a saját gondolataid nincsenek. Hogy ha megkérdezik tőled, mit gondolsz a világról úgy igazán, a politikai panelek nélkül, csak hebegni-habogni tudsz. Mert leszoktál az önálló gondolkodásról. Eladtad a legfontosabbat, ami egy embert emberré, egy alkotót alkotóvá tesz: az autonómiádat.

Most pedig ott ülnek a romok felett, és a saját bőrükön tapasztalják meg, milyen az, amikor a virtuális valóság összeomlik. A követők száma csak egy szám, a lájkok nem adnak melegséget, a szponzorok pedig nem a hűséget, hanem az elérést fizetik. És ha nincs elérés, nincs pénz, de ami még rosszabb: nincs figyelem sem. A figyelem-függőség elvonási tünetei pedig pont olyan pusztítóak, mint bármelyik kábítószeré.

Nézzetek magatokba, fiúk, lányok! Menjetek el a falig, ha kell. Nézzetek szembe azzal a hatalmas űrrel, amit magatok mögött hagytatok, miközben idegen zászlókat lobogtattatok a csatatéren. Nem a politika a hibás azért, mert beragadtatok. Ti voltatok azok, akik önként besétáltatok a csapdába, mert azt hittétek, a zaj egyenlő a tartalommal.

Hát most itt a csend. Lehet tanulni a magányt, lehet keresni a saját hangot. De ahhoz előbb le kell vetni a jelmezt, és elfogadni: a senki földjéről visszatalálni a valóságba nagyon hosszú és nagyon fájdalmas út lesz. Ha egyáltalán sikerül. Mi bízunk benne.