Mert mindig van valami. Háború a szomszédban, kioktatás és zsarolás Brüsszelből, sunyi kavarás Moszkvából, egekbe törő árak, energiabizonytalanság, kiutasított diplomaták, uniós pénzek körüli botrányok és visszatartás, újabb dollármédia-skandalum, újabb kinevezett ellenség. És persze az a végtelenítve pörgő mantra, hogy most aztán tényleg a puszta megmaradásunk a tét.

És közben csendben telnek az évek.

A politika meg a média bizonyos gátlástalan körei pedig úgy tesznek, mintha a magyar ember idegrendszerét korlátlan terhelésre tervezték volna. Reggel megmondják a képernyőn meg a hírfolyamban, mitől kell rettegni, délben kijelölik a bűnbakot, estére pedig megérkezik a pontszedés arról, kit kötelező szívből gyűlölni. Másnap ugyanez a színház pörög elölről, csak a díszletek meg a szereplők változnak.

És ne áltassuk magunkat: a tisztességes vita mint olyan rég kihalt. Helyette maradt a bélyegzés, a skatulyázás meg a gőgös minősítés. Aki nem áll be a sorba, az már nem egyszerűen más véleményen van – az rögtön áruló, megvett ügynök, gátlástalan propagandista, agymosott, gazember vagy hasznos hülye.

Ez már régen nem pusztán politika. Ez folyamatos mentális idegháború.

A magyarok többsége meg közben csendben teszi a dolgát. Dolgozik látástól mikulásig, neveli a gyerekeit, fizeti a számlákat, ápolja a beteg szüleit, és próbál talpon maradni a hónap végén is. Aztán este kinyitja a telefonját, és arcba kapja a tömény nyomást: veszélyben a haza, veszélyben Európa, veszélyben a béke, a megtakarítás, a gyerekeink jövője.

Mindig veszélyben van valami. És ha ezt a mérget éveken át adagolják, az emberben egy idő után elmosódnak a körvonalak: már nem is tudja pontosan, mitől kellene félnie, csak azt az egyre elviselhetetlenebb belső feszültséget érzi, hogy valami nagyon nincs rendben.

Mert a társadalmi robbanás nem ott kezdődik, amikor a megvezetett vagy felhergelt tömeg ordítva vonul az utcán. Sokkal korábban.

Ott kezdődik, amikor a vasárnapi családi ebédnél inkább mélyen hallgat mindenki, csak nehogy egymásnak essenek a rokonok. Ott, amikor a munkahelyi kávézóban előbb körbenézel, mielőtt kimondanád, mit gondolsz a világról. Ott, amikor a közösségi médiában vadidegen emberek tíz perc alatt jutnak el a fröcsögéstől odáig, hogy egymás halálát kívánják.

Aki azt hiszi, hogy a társadalom szövetét következmények nélkül lehet a végtelenségig szabdalni, az vagy halvány lila gőzt sem ért a magyar lélekből, vagy szimplán nem érdekli, mi marad a csatatéren, ha ő végzett.

A magyar ember elképesztően sokat kibír. Alkalmazkodik a dráguláshoz, a bizonytalansághoz, a külföldről pörgetett politikai cirkuszhoz, még ahhoz is, hogy tegnap az ellenkezőjét állították annak, amit ma tényként tálalnak. De a feszültség nem enyészik el.

Rakódik. Lassan, csendben, sűrűsödve.

És amikor elszakad a cérna, már senkit nem fog érdekelni, mi volt az utolsó csepp a pohárban.

Nem olcsó riogatásként mondom: nem holnap fog felrobbanni a ház. De egy társadalmat nem lehet büntetlenül éveken át úgy rángatni, mintha minden áldott nap az utolsó vérig tartó csata lenne. Mert ha minden választás végzetes tragédia, ha minden politikai ellenfél halálos ellenség, ha minden kompromisszum árulás, akkor a normális, nyugodt élet elől egyszerűen elfogy a levegő.

Egy országnak vannak érdekei, vannak kemény konfliktusai, és nem kell eljátszani, hogy minden nézeteltérést el lehet simítani egy mosoly kíséretében. De ég és föld a különbség a nemzeti érdekek kemény védelme és a társadalom szándékos idegháborúja között. Ég és föld a különbség a józan figyelmeztetés és a gátlástalan hergelés között.

Mert ez a haza nem kísérleti laboratórium. Nem hírfolyam, nem adatbázis, és nem két egymásra uszított lövészárok.

Itt hús-vér emberek élnek, akiknek a politikai csatározások másnapján is együtt kell felkelniük, elvinniük a gyereket az iskolába, egymás mellett állniuk a bolti pénztárnál, a kórházi folyosón vagy a temetőben.

Ezt az országot nem elég megnyerni a választásokon.

Egyben is kell tartani.

Mert a húrt lehet sokáig feszíteni – de amikor elpattan, már senkit nem fog érdekelni, ki húzta meg utoljára.