Ha baj van, a magyar ember megmozdul. Ruhát visz, pénzt utal, vért ad, bevásárol az idős szomszédnak, vagy személyesen áll oda egy bajba jutott család mellé. Egy beteg gyermek vagy egy leégett ház története néhány óra alatt képes emberek ezreit mozgósítani.

Mégis gyakran halljuk, hogy Magyarországon nincs igazi adományozási kultúra, a hazai vállalkozók pedig jóval kevesebbet adnak társadalmi célokra, mint nyugati társaik. Az első állítás csak részben igaz. A másodikat pedig a jelenleg elérhető adatokból nem lehet bizonyítani.

A valódi különbség nem az, hogy a magyar ember segít-e. Hanem az, hogyan segít.

Segítünk, csak másképp

A Charities Aid Foundation 2024-ben megjelent World Giving Indexe – a 2023-ban felvett adatok alapján – ugyanazzal a módszerrel vizsgálta Magyarországot és Ausztriát. A válaszadókat arról kérdezték, hogy az előző hónapban segítettek-e egy ismeretlennek, adományoztak-e pénzt, illetve végeztek-e önkéntes munkát.

Az eredmény első pillantásra meglepő.

Magyarországon a válaszadók 76 százaléka mondta azt, hogy segített egy idegennek. Ausztriában mindössze 52 százalék. A pénzadományoknál viszont megfordult az arány: az osztrákok 62 százaléka adott pénzt valamilyen jótékony célra, a magyaroknak csak 38 százaléka. Önkéntes munkát Ausztriában 24, nálunk 17 százalék végzett. Az adatok a CAF World Giving Index 2024 jelentésében szerepelnek.

Vagyis nem igaz, hogy a magyar társadalom érzéketlenebb lenne. Sőt: a személyes segítségnyújtásban kifejezetten erősnek mutatkozik.

A különbség ott van, hogy a magyar segítség többnyire közvetlen és alkalmi. Annak adunk, akinek látjuk az arcát. Annak a családnak, amelynek ismerjük a történetét. Annak az embernek, akiről tudjuk, hogy valóban bajban van. Sokkal ritkábban lesz ebből havi átutalás, önkéntes tagság vagy éveken keresztül tartó támogatói kapcsolat.

Ezt támasztja alá a NIOK megbízásából készült 2023-as kutatás is. A megkérdezettek mintegy 65 százaléka mondta, hogy az előző évben pénzügyi segítséget nyújtott egy embernek vagy szervezetnek. Civil szervezetet 36 százalék támogatott, rendszeres adományozónak azonban mindössze 19 százalék nevezte magát. Az adományok többsége ritka és viszonylag kis összegű volt. A kutatások eredményeit az Európai Filantrópiai Kutatási Hálózat magyarországi összefoglalója ismerteti.

A pontos megállapítás tehát nem az, hogy a magyar ember nem szeret adni. Hanem az, hogy erős bennünk a személyes szolidaritás, de gyenge a rendszeres és intézményes adományozás kultúrája.

A rendszeres adakozáshoz biztonság is kell

Ennek több oka van. Az első nagyon egyszerű: más az anyagi mozgástér.

Az Eurostat vásárlóerővel korrigált adatai szerint 2024-ben az éves medián ekvivalens rendelkezésre álló jövedelem Magyarországon 11 199, Ausztriában 29 758 PPS volt. Az osztrák érték több mint két és félszerese a magyarnak. A részletes adatok az Eurostat jövedelmi összehasonlításában találhatók.

Ez önmagában nem dönti el, ki mennyire nagylelkű. Szegényebb országokban is létezhet erős adományozási kultúra. A rendszeres támogatáshoz azonban kiszámítható tartalék kell. Aki maga is hónapról hónapra él, könnyebben ad egyszer néhány ezer forintot egy sürgős ügyre, mintsem hogy évekre vállaljon havi kötelezettséget. Ugyanez igaz a kisebb vállalkozásokra is.

Ausztriában az adórendszer is segíti az adakozást. A magánszemélyek a jogosult szervezeteknek adott adományokat adóköteles jövedelmük tíz százalékáig levonhatják. Általában külön adminisztráció sincs: a támogatott szervezet továbbítja az adatokat az adóhatóságnak. A vállalatok a tárgyévi nyereségük tíz százalékáig számolhatják el adományaikat. A feltételeket az osztrák pénzügyminisztérium tájékoztatója részletezi.

Magyarországon a magánszemélyek közvetlen adományai után nincs ehhez hasonló általános személyijövedelemadó-kedvezmény. Az adó egy százalékának felajánlása fontos segítség, de az nem saját jövedelemből adott többletadomány, hanem a már befizetett adó egy részének átirányítása.

A vállalkozásoknál léteznek kedvezmények, de azok mértéke és igénybevételük feltétele attól is függ, milyen jogállású szervezet kapja a támogatást. A magyar rendszer tehát nem minden esetben kedvezőtlenebb, de nehezebben áttekinthető.

A legnagyobb kérdés a bizalom

Az adományozó nem egyszerűen pénzt ad. Egyúttal bizalmat is.

Elhiszi, hogy a szervezet valóban azt teszi, amit ígér. Hogy a támogatás eljut a meghirdetett célhoz. Hogy a működés átlátható, a pénzfelhasználás követhető, az eredmények pedig ellenőrizhetők. Ha mindez nem látható, az ember inkább közvetlenül a rászorulónak segít.

Magyarországon a nonprofit szektor határai sem mindig egyértelműek. A statisztikákban egymás mellett jelenhetnek meg hagyományos egyesületek, magánalapítványok, nonprofit gazdasági társaságok, köztestületek és államközeli szervezetek. Sokszor az sem világos, hogy valódi adományról, üzleti szponzorációról, állami támogatásról vagy közfeladat finanszírozásáról beszélünk.

Ez nem jelenti azt, hogy a civil szervezetek megbízhatatlanok lennének. Számos ellenőrizhető, tisztességes és komoly társadalmi munkát végző közösség működik Magyarországon.

A bizalmat azonban nem elég kérni. Meg kell dolgozni érte: nyilvános beszámolókkal, követhető pénzfelhasználással és világos célokkal.

És a vállalati adományozás? Erre jelenleg nincs korrekt, egyszerű válasz.

Ausztriában 2024-ben mintegy 1,07 milliárd euró adomány érkezett. A Fundraising Verband Austria jelentésében közölt 6,5 százalékos vállalati részarány alapján ebből körülbelül 69,6 millió euró származhatott vállalatoktól. A szponzoráció nincs benne ebben az összegben. A részletes adatokat a Spendenbericht 2025 tartalmazza.

Magyarországon nincs ugyanilyen módszerrel készülő országos vállalati adományjelentés.

A KSH-adatokra épülő Civil Jelentés százalékos megoszlásaiból számolva a klasszikus civil szervezetek 2024-ben körülbelül 99,8 milliárd forint támogatást kaphattak vállalkozásoktól és pénzügyi intézményektől. Ez azonban más statisztikai kategória, ezért az osztrák és a magyar összeg nem állítható közvetlenül egymás mellé. A számítás alapjául szolgáló adatok a NIOK Civil Jelentésében találhatók.

Nem állíthatjuk tehát bizonyosan, hogy a magyar cégek kevesebbet adnak. Azt viszont igen, hogy a hazai vállalati adományozás nehezebben mérhető, és a közbeszédben gyakran összekeveredik a szponzorációval vagy az államilag ösztönzött támogatással.

Pedig a különbség alapvető.

A szponzoráció üzleti ügylet: a cég pénzt ad, cserébe reklámot, megjelenést vagy más szolgáltatást kap. Az adományért nem jár közvetlen ellenszolgáltatás. Az csak addig adomány, amíg szabad döntésből születik.

Az adomány nem helyettesítheti az államot

Ezért veszélyes összekeverni a vállalati segítséget az állami feladatok finanszírozásával.

Egy vállalkozó természetesen felajánlhat pénzt, gépet vagy szakértelmet egy település, egy kórház vagy egy veszélyhelyzet megsegítésére. Ez tiszteletre méltó döntés.

De attól, hogy valaki megtehetné, még nem köteles megtenni. Az önkéntes segítség abban a pillanatban veszít erkölcsi tartalmából, amikor név szerinti számonkérés vagy politikai nyomás társul hozzá.

Ausztria 2024-es árvízi védekezése jól mutatja a helyes arányt. Az Österreich hilft Österreich gyűjtése mintegy 26 millió eurót hozott. Eközben az állam egymilliárd euróra emelte a katasztrófaalapot, és vállalta a tartományok által kifizetett kárenyhítések 60 százalékának megtérítését. Az adománygyűjtésről az ORF, az állami intézkedésekről az osztrák pénzügyminisztérium számolt be.

Az adományok kiegészítették az állami védekezést. Nem helyettesítették.

Ugyanez a határvonal nálunk is döntő. Egy közösség erejét mutatja, ha baj esetén képes összefogni. Az állam erejét viszont az, hogy az alapvető közfeladatokat akkor is elvégzi, ha egyetlen vállalkozó sem ajánl fel hozzá semmit.

A magyar társadalom nem érzéketlen. A számok szerint kifejezetten erős benne a közvetlen, személyes segítségnyújtás. Ami hiányzik, az a segítőkészség köré épített tartós rendszer: a rendszeres adományozás, a helyi közösségi alapok, a független magánalapítványok, a vállalati támogatási programok és az átlátható, generációkon át működő mecenatúra.

Magyarországon az adakozás többnyire esemény. Ausztriában gyakrabban intézmény.

Ezen nem erkölcsi prédikációval lehet változtatni. Kiszámíthatóbb jövedelmek, egyszerűbb ösztönzők, átláthatóbb szervezetek és hosszú idő alatt felépített bizalom kell hozzá.

Mert az adományozás kultúrája nem ott kezdődik, hogy valakitől pénzt kérünk. Hanem ott, hogy okot adunk neki arra: jó szívvel, szabadon és bizalommal adjon.