A kérdés nem az, hogy mindez vicces volt-e, és nem is az, hogy kinek tetszik Magyar Péter. Sokkal egyszerűbb ennél: valóban ezt várjuk-e attól a helytől, ahol az ország ügyeiről kellene vitázni?

Ugyanezt kérdeznénk akkor is, ha a felszólaló nem Magyar Péter lenne.

Magyar hétfőn úgy állt fel az Országgyűlésben, hogy politikai munícióból nem volt hiány. Beszélt közvagyonról, autópálya-koncessziókról, a korábbi kormány gazdaságpolitikájáról, energetikai ügyekről és Ukrajnáról, vagyis olyan kérdésekről, amelyekről nemcsak lehet, hanem kell is vitatkozni, az elhangzó számokat és állításokat pedig egyenként ellenőrizni kell, függetlenül attól, ki mondja őket.

Csakhogy miközben a tétek ezermilliárdokról és az állam működéséről szóltak, a felszólalás újra és újra személyes mellékvágányra futott.

Amikor az ellenzéki képviselők Baka András köztársasági elnök felszólalása után visszatértek az ülésterembe, Magyar külön kommentálta az érkezésüket, majd V. Németh Zsoltnak szólt oda azért, mert a Magyar Nemzetet olvasta. A lapot „Pravdának” nevezte, később pedig a képregényolvasást azzal kommentálta, hogy abban legalább kevés a betű. A jelenetekről több parlamenti tudósítás is beszámolt.

Lehet ezen nevetni, de közben ott marad egy kérdés, amelynek semmi köze a pártálláshoz: mi köze mindennek ahhoz, hogy mi történt az állami vagyonnal?

A politikai érv és a személyes odamondás nem ugyanaz

A parlament vitahely. Ott nem udvariaskodni kell, hanem érvelni, kérdezni, cáfolni és számon kérni, ezért a kemény politikai beszéd önmagában semmiféle demokratikus problémát nem jelent.

Van azonban különbség aközött, hogy valaki azt mondja: az állításod hamis, és itt vannak az adatok, illetve aközött, hogy beszól annak, mit olvas a másik, mennyi betű van a képregényében, mikor érkezett meg az ülésterembe vagy milyen embernek tartja.

Az egyik politikai vita, a másik politikai műsor.

És ez nem Magyar Péter-szabály, nem Fidesz-szabály, és főleg nem az a szabály, hogy éppen kinek fáj jobban. Ha ugyanezt bármely másik miniszterelnök tenné, ugyanazt a kérdést kellene feltennünk: hol végződik a politikai vita, és hol kezdődik a személyes megbélyegzés?

Különben nem intézményt védünk, hanem szurkolótábort.

Előbb megérkeztek az istenek

A felszólalás egyik legkülönösebb vallási képe még Rétvári Bence megszólalása előtt került elő.

Magyar felidézte a szekszárdi esetet, amikor szeptember 19-én a szüreti napokon egy férfi a pohara tartalmával lelocsolta. Az incidensről maga a miniszterelnök is közzétett videót, később pedig azt írta: „kár volt a finom szekszárdi borért”.

A parlamentben ezt már azzal fordította tréfára, hogy az isteneket is hasonló módon „szentelték”.

Önirónia, nyilván, történelmileg azonban kissé billeg a poén. Az ókori görög és római vallási gyakorlatban valóban létezett a libáció: bort vagy más folyadékot öntöttek ki áldozati felajánlásként az istenek tiszteletére. Ettől azonban az istent nem „szentelték fel”.

Zeusznak nem kellett egy pohár vörös ahhoz, hogy hivatalosan is Zeusz legyen.

Eddig még lehetne vállat vonni: egy poén, amely aligha menne át egy ókortörténeti szigorlaton. Csakhogy később a vallási utalások már egészen más irányt vettek.

„Templomba jár. Ki-be.”

Rétvári Bencével szemben a beszéd egy ponton jóval személyesebb hangot ütött meg. A KDNP frakcióvezetője előtte Magyar politikai motivációit és kormányzati döntéseit bírálta; a parlamenti tudósítások szerint többek között arról beszélt, hogy szerinte düh dolgozik a miniszterelnökben, illetve az ukrán stratégiai infrastruktúra ügyét is szóba hozta.

Magyar válaszában azonban nem maradt kizárólag a konkrét politikai állításoknál. A felszólalás felvételén Rétvári vallási-közéleti szerepére utalva elhangzik az is, hogy olyan embert már láttak, „aki templomba jár. Ki-be”, majd a KDNP-s politikus „kéretlen prókátorként” jelenik meg, aki kiáll az egyház vagy az egyházi oktatás mellett.

Lehet azt mondani, hogy ez irónia, és nyilván annak is szánta. Éppen ezért érdekes azonban megkérdezni: mi az irónia tárgya?

Rétvári valamely konkrét egyházpolitikai állítása? Egy törvény, egy támogatási rendszer, egy döntés? Vagy immár maga az is, hogy templomba jár, illetve nyilvánosan kiáll az egyházi oktatás mellett?

A kettő nem ugyanaz.

A sorrend pedig különösen érdekes. Néhány perccel korábban Magyar a saját boros incidensét emelte egy mitológiai képbe, tréfásan és önironikusan; később viszont egy politikai ellenfele templomba járása és az egyház melletti kiállása vált az élcelődés részévé.

Nem kell ebből vallásellenes programnyilatkozatot gyártani, mert erre önmagában ez a beszéd nem ad alapot. A kontrasztot azonban nehéz nem észrevenni.

A mérce itt is általános. Ha egy jobboldali miniszterelnök egy ateista, zsidó, református, katolikus vagy bármilyen más világnézetű képviselő vallási vagy nem vallási identitását használná politikai poén kellékeként, ugyanazt kellene kérdeznünk: miért nem az érvet támadja?

A hit nem parlamenti kellék. Sem gúnyolni, sem felmutatni nem helyettesíti a politikai érvet.

És akkor jönnek az újságírók

A felszólalás másik problémás vonala a sajtóhoz való viszony.

Egy politikusnak joga van keményen bírálni egy újságírót. Ha valaki hamis állítást közölt, mondja meg, melyiket; ha egy cikkben ténybeli hiba van, mutassa meg; ha valamit manipulációnak tart, bizonyítsa.

Ez volna a vita.

A „propagandista” azonban már nem egy állítás cáfolata, hanem egy ember szakmai szerepének minősítése. Ha ehhez ráadásul konkrét újságírók neve társul egy miniszterelnöki felszólalásban, az már túlmutat az egyszerű médiakritikán.

Nem azért, mert az újságíró szent tehén, hiszen nem az. Az újságírót lehet kritizálni, számon kérni, kifigurázni, és az újságírónak ugyanúgy vállalnia kell a hibái következményét, mint bárki másnak.

Csakhogy ilyenkor is ugyanazt a szabályt kell alkalmaznunk mindenkire: ne a címke legyen az érv.

Ne attól legyen valaki propagandista, hogy kellemetlen dolgokat ír a hatalomról, és ne attól legyen „független újságíró”, hogy kellemeseket.

Ez vonatkozik a jobboldali, a baloldali, a kormánykritikus és a kormánybarát sajtóra is. A magyar politikai közbeszédben korábban más címkék töltötték be ugyanezt a szerepet, ma megint mások; a szó változhat, a mechanizmus ugyanaz marad, ha a minősítés átveszi a konkrét cáfolat helyét.

Különben nem sajtószabadságról beszélünk, hanem törzsi hovatartozásról.

A fontos ügyek közben ott maradnak az asztalon

Pedig Magyar Péter felszólalásának voltak olyan állításai, amelyek önmagukban is komoly figyelmet érdemelnek. Közvagyonról, koncessziókról, energetikai infrastruktúráról és Ukrajnával kapcsolatos kérdésekről beszélt, vagyis olyan ügyekről, amelyeknél az volna a sajtó dolga, hogy ellenőrizze az adatokat, elővegye a dokumentumokat, és ha az állítások igazak, számon kérje azokat, akik felelősek értük.

Ehhez képest könnyen azon vitatkozhat az ország, ki olvasott képregényt, ki járt „ki-be” a templomból, ki propagandista, és vajon pontosan hogyan locsolták borral az ókori isteneket.

Talán éppen ez mutatja meg legpontosabban a problémát.

Nem az a baj, hogy egy politikusnak van humora, hogy odaszúr, vagy hogy indulatos egy vitában. A politika nem hittanóra és nem teadélután, a parlament pedig soha nem is volt az udvarias társalgás fellegvára.

A probléma ott kezdődik, amikor a személyes odamondások, a címkézés és a megszégyenítő poénok annyira rátelepednek az érdemi mondandóra, hogy végül azt fedik el, amiről eredetileg beszélni kellett volna.

Lehet „Pravdázni”, lehet képregényezni, lehet templomozni és propagandistázni; tegnap is lehetett, holnap is lehet majd.

Csak közben ne felejtsük el: ez még mindig az Országgyűlés.

És amikor a miniszterelnök beszél – akármelyik miniszterelnök –, nem az a legfontosabb kérdés, hogy sikerült-e megnevettetnie vagy megsértenie valakit, hanem az, hogy mit mondott az országról, és abból mi igaz.