Kovács Antal húszévesen, 1992-ben Barcelonában olimpiai bajnok lett, ezzel megszerezte a magyar cselgáncssport első olimpiai aranyérmét, amely azóta is az egyetlen magyar olimpiai bajnoki cím a sportágban, egy évvel később pedig világbajnokságot nyert. Négy olimpián vett részt, pályafutása végén pedig ismét világversenyek dobogóira állt.

Csakhogy ez az interjú nem ezért különleges.

Hanem azért, mert megmutatja, mi van az eredmények mögött.

Néhány hónappal a barcelonai olimpia előtt meghalt az édesapja. Húszéves volt, amikor egyszerre kellett valahogy elbírnia az egyik legnagyobb veszteséget, ami egy embert érhet, majd röviddel később azt a sikert, amelyről sportolók milliói egész életükben álmodnak. Néhány hónappal azután, hogy elveszítette az apját, ott állt az olimpiai dobogó tetején, szólt a Himnusz, felhúzták a magyar zászlót, és egy ország ünnepelte.

Ő pedig később nem arról beszélt, milyen fantasztikus érzés volt húszévesen meghódítani a világot, hanem arról, milyen nehéz volt egyáltalán elhinni, hogy mindaz, ami történt vele, tényleg megtörténhetett.

„A kis paksi fiúból hirtelen valaki lettem” – mondja az interjúban.

És ebben az egy mondatban benne van az egész.

A fiú, aki Paksról indult, akinek gyerekkorában előbb volt tanulás és munka, és csak utána jöhetett az edzés; aki szeretett dzsúdózni, miközben az olimpia sokáig inkább álom volt, mint valóságos cél; majd húszéves korára egyszer csak azon kapta magát, hogy olimpiai bajnokként ismeri az egész ország.

Ezt kívülről hajlamosak vagyunk egyszerű sikertörténetnek látni.

Belülről azonban egészen más lehetett.

Az M4 Sport portréjából az is kiderül, hogy az olimpiai, majd világbajnoki siker után Kovács Antalnak hosszú idő kellett ahhoz, hogy elhiggye: megérdemelte ezeket az eredményeket, és újra képes lehet hasonlóra. Ami korábban hajtotta, idővel elvárássá és teherré vált, a teher pedig az eredményein is nyomot hagyott.

Talán ezért is olyan súlyos a mostani interjú címe:

„Nem merném még egyszer elölről elkezdeni.”

Nem azért, mert megbánta volna, amit végigcsinált, hanem mert felnőtt fejjel már pontosan látja, mennyi mindennek kellett egyszerre a helyére kerülnie ahhoz, hogy az a paksi fiú eljusson Barcelonáig.

És ami különösen szerethető benne, hogy amikor erről beszél, soha nem egyedül áll a saját története közepén.

Ott van a családja, ott vannak a paksi barátok, és mindenekelőtt ott van Hangyási László, az edző, akivel nemcsak sportszakmai, hanem jóval mélyebb kapcsolat kötötte össze. Kovács Antal visszaemlékezésében fontos szerepe van annak, hogy Hangyási meglátott benne valamit, ő pedig „éreztem benne a bizalmat” mondattal beszél arról, mit jelentett számára az edzője.

Aki sportolt valaha komolyan, pontosan tudja, mennyit ér ez.

Amikor valaki akkor lát benned valamit, amikor talán te magad még nem látod.

Amikor előbb hisz benned, mint te saját magadban.

És aztán egyszer csak ott állsz az olimpiai dobogón.

Kovács Antal mégsem felejtette el, kik segítették oda.

Pedig ő ment fel a tatamira, ő küzdött, ő győzött, neki kellett elviselnie a fájdalmat, a terhelést, a vereségeket és az elvárásokat, mégis úgy beszél a saját pályafutásáról, hogy abban mindig jut hely azoknak, akik mellette álltak.

Nekem valahol itt kezdődik az alázat.

Nem annál, aki úgy tesz, mintha nem tudná, mit ért el, mert Kovács Antalnak nincs mit kisebbítenie a saját pályafutásán. Olimpiai bajnok és világbajnok, a magyar sport történetének egyik kiemelkedő alakja.

Az alázat ott kezdődik, amikor valaki pontosan tudja, mit ért el, mégsem gondolja ettől magát többnek másoknál.

Az interjúban elmesél egy apróságot, amely nekem talán mindennél többet mond róla: az olimpiai győzelme után arra kérte a barátait, figyeljenek rá, és szóljanak neki, ha azt látják, hogy a fejébe szállt a siker.

Húszévesen olimpiai bajnok lett, és arra gondolt, nehogy elszálljon magától.

Valahogy ez az a pont, ahol elfogynak a nagy szavak.

Mert lehet beszélni szerénységről és alázatról, lehet ezeket a szavakat minden második sportportréban leírni, de ennél egyszerűbben és hitelesebben nehéz megmutatni, mit jelentenek valójában.

És azért merem ezt leírni róla, mert személyesen ismerem, vagyis nemcsak azt az Antit látom, aki Petrovics-Mérei Andreával szemben ül a kamerák előtt, hanem azt is, amikor nincs adás, nincs ünneplés, és senki nem kérdezi Barcelonáról.

Ugyanaz az ember.

Nincs olimpiai bajnoki allűr, nincs távolságtartás, és nincs benne az a különös igény sem, hogy a környezetének folyamatosan tudnia kelljen, kivel van dolga.

Pedig tudhatná.

Magyarország első és egyetlen cselgáncs olimpiai bajnokával.

Az interjúban szó esik a hitéről is, az Istennel kötött sajátos „alkukról”, amelyeket – mint kiderül – azóta is komolyan vesz, ahogyan családról, barátságról, Pakshoz való ragaszkodásról, veszteségről és arról is, hogyan lehet egy olyan sportpályafutás után civil életet élni, amely húszévesen már szinte mindent megadott neki, amiről egy sportoló álmodhat.

És közben újra meg újra visszatérünk a dzsúdóhoz, amelyről Anti nagyon pontosan mondja: „Ott nem lehet mellédumálni.”

Valóban nem.

Tatami van, ellenfél van, munka van, és amikor elkezdődik a küzdelem, már nem számít, mit mondtál előtte saját magadról.

Ebből a szempontból a dzsúdó egészen kegyetlenül tisztességes sport.

És nem rossz iskola az élethez sem.

Megtanít elesni, felállni, küzdeni, tisztelni az ellenfelet, fegyelmezni magadat, és a végén meghajolni akkor is, ha te nyertél.

Talán ezért is működik ez a beszélgetés azoknak, akik életükben egyetlen dzsúdóversenyt sem néztek végig, mert valójában nem arról szól, hogyan kell olimpiai bajnoknak lenni, hanem arról, hogyan lehet elviselni azt, amit az élet ad.

A sikert éppúgy, mint a veszteséget.

Azt, amikor hisznek bennünk, és azt is, amikor nekünk kell újra megtanulnunk hinni saját magunkban.

Azt, amikor győzünk, és azt a sokkal nehezebb feladatot is, hogy a győzelem után se felejtsük el, honnan jöttünk.

Sporteredményt könnyű csodálni, mert ott van az érem, az évszám, a helyszín és az eredménylista, azt azonban már semmilyen statisztika nem mutatja meg, mit kezd valaki azzal, amikor húszévesen megkapja mindazt, amiről addig álmodott.

Nem adnak érmet azért, ha harminc évvel később is emlékszik azokra, akik segítettek neki.

Nem állítanak dobogót annak, aki egy életre elegendő siker után sem gondolja, hogy neki több jár.

És azért sem jár olimpiai arany, ha valaki a veszteségeit, a sikereit és mindazt, ami közben történt vele, úgy tudja magával vinni, hogy közben nem keményedik meg, és nem lesz kevesebb benne az ember.

Pedig lehet, hogy ezek a nehezebb győzelmek.

Kovács Antal 1992-ben olimpiai bajnok lett, és azt az aranyérmet már soha senki nem veheti el tőle.

Nekem azonban nem kizárólag ezért példakép.

Hanem azért, mert több mint három évtizeddel azután, hogy húszévesen felért a világ tetejére, még mindig nem onnan beszél hozzánk.

És ha van egy interjú, amit érdemes megnézni egy olimpiai bajnokkal, akkor szerintem ez az.

Nem azért, hogy megtudjuk, milyen érzés aranyérmet nyerni.

Hanem azért, hogy lássuk, milyen emberré lehet válni utána.