Volt idő, amikor egy recepthez nem kellett mérleg, telefon vagy szakácskönyv. Az ember tudta, mennyi liszt kell a tálba, milyen legyen a tészta, és mikor sült meg éppen annyira, ahogyan szeretik. Rózsi néni kefires prószája is ilyen étel volt. Sokáig csak a családi asztalra került, aztán egy napon versenyre is eljutott. De mielőtt elmesélnénk, hogyan lett második egy tepsi prószával, érdemes megismerni azt az asszonyt, aki megsütötte.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Elindulhatott volna
Barka Rózsa egy somogyi faluban, Tapsonyban nőtt fel. Fiatal lányként színésznő szeretett volna lenni, és a színpad egyáltalán nem állt távol tőle. A helyi előadásokban rendszeresen játszott, többnyire ő kapta a főszerepeket.
Sinkovits Imrét családi szálak kötötték Somogyhoz. Egy tapsonyi látogatása alkalmával a színművész felfigyelt Rózsikára. A fiatal lány tehetsége megragadta, és arra biztatta, hogy próbálja meg a színészi pályát Budapesten.
Rózsika számára ekkor úgy tűnt, valóban megnyílhat előtte egy másik élet. Budapest, színház, színpad. Végül azonban nem indult el. Édesanyja azt kérte tőle, hogy maradjon otthon, ő pedig hallgatott rá.
Hogy mi történt volna, ha egyszer mégis felszáll a vonatra, azt már nem lehet megtudni. Az élete másfelé indult tovább: megismerte azt a férfit, akivel később családot alapított.
A ház előtt várták őket
Néhány évvel később ismét úgy alakult, hogy Rózsi – akkor már szerelmével, Józsival együtt – elhagyhatta volna a szülőföldjét. 1956-ban kitört a forradalom, az országban pedig egyik napról a másikra sorsfordító döntéseket kellett meghozni. Sokan indultak Nyugat felé, maguk mögött hagyva addigi életüket. Józsi nővére Amerikába hívta a fiatal párt. Az indulás lehetősége egészen kézzelfogható közelségbe került: már a ház előtt várták őket, hogy útnak induljanak.
Rózsika azonban akkor sem tudta otthagyni az édesanyját. Józsinak azt mondta: menjen, ha akar. Ő marad. A férfi végül a lányt választotta: maradt vele, hamarosan összeházasodtak, és közös életet építettek Somogyban.
Három gyermekük született, majd jöttek sorban az unokák, később a dédunokák. Az élet, amely egykor akár Budapesten vagy Amerikában is folytatódhatott volna, végül Somogyban teljesedett ki.
Rózsi néni nem lett színésznő. Egy nagy család középpontja lett.
És volt valami, amit ebben a családjában mindenki ismert: a számtalan íncsiklandozó főztje mellett a híres kefires prószája.
Aztán egyszer versenyre vitte
Tapsony mellett, Nagyszakácsiban, a kilencvenes évek elejétől kezdve megrendezték a királyi szakácsok hagyományát felelevenítő gasztronómiai rendezvényt, a Nagyszakácsi Királyi Szakácsversenyt.
Rózsi néni csak az utolsó pillanatban tudta meg, hogy ő is elindulhat a megmérettetésen. Nem sokat gondolkodott rajta: igent mondott. Nem volt idő hosszas készülődésre, és különleges versenyreceptet sem keresett.
Elsietett a boltba kefirért, majd otthon, a kisunokája mellett nekilátott a jól ismert kefires prószának. Nem versenyfogásnak szánta, nem akart különlegeset mutatni: azt készítette el, amihez igazán értett, és amit otthon már számtalanszor az asztalra tett. Aztán elvitte Nagyszakácsiba.
Második helyezést ért el vele. A díjat Benke László mesterszakácstól, a sokak által Laci bácsiként ismert szakácstól kapta meg.
Talán ettől szép igazán ez a történet. Egy étel, amely addig egy családi asztalhoz tartozott, azon a napon kilépett a somogyi konyhából, és mások is megkóstolták. Rózsi néni hazament, a recept és az emlék megmaradt.
A somogyi asszony, aki már tízévesen kenyeret sütött, természetesen nem mérte dekára a lisztet. Annyit tett bele, amennyit a tészta kívánt.
Hogy a recept ma is elkészíthető legyen, ezt a régi, érzésre készülő változatot fordítottuk le egy mai konyha mértékegységeire. Mutatjuk, utána pedig folytatjuk a nagymama történetével.
Rózsi néni kefires prószája
Hozzávalók egy közepes tepsihez:
3 pohár kefir, összesen kb. 525–600 g
2 tojás
20 dkg finomliszt
2 evőkanál cukor
1 csipet só
2–3 evőkanál tejföl
szilva- vagy baracklekvár ízlés szerint
kevés zsír a tepsi kikenéséhez
Elkészítés:
A kefirt a tojásokkal, a cukorral és a csipet sóval simára keverjük. Fokozatosan hozzáadjuk a lisztet. Nem kell túl sűrű tésztát készíteni: akkor jó, ha a palacsintatésztánál valamivel testesebb, de még könnyen önthető.
A tepsit vékonyan kizsírozzuk, beleöntjük a masszát, majd a tetejére kisebb kanálnyi tejfölt és lekvárt teszünk.
180 fokra előmelegített sütőben körülbelül 25–30 perc alatt megsütjük. Akkor jó, amikor a széle már szépen megpirult, a közepe pedig átsült.
A szereplési vágya azért megmaradt
Visszatérve Rózsi néni történetére: az asszony végül nem lett színésznő, de a szereplés szeretete soha nem múlt el belőle. A családban tréfásan sokszor csak „Oscar-díjasként” emlegették, mert ha úgy hozta a helyzet, olyan átéléssel tudott rájátszani a dolgokra, hogy nehéz volt eldönteni, hol ér véget a komolyság és hol kezdődik a tréfa. A humora idős korában is megmaradt, és amikor egyszer lehetősége adódott szerepelni, azt ugyanolyan örömmel fogadta, mint fiatal lányként.
Egy feltétel azonban volt: hozzá kellett menni. Rózsi néni otthon maradt, sütött, főzött, mosott, takarított, az ajtaja pedig mindig nyitva állt.
A szeretetét leginkább az ételeken keresztül fejezte ki: nála mindig került valami az asztalra. Soha nem feledkezett meg azokról az idegenekről sem, akiknek kevesebb jutott, és mindenkihez volt egy-két jó szava.
Hogy ott maradt-e benne valahol a kérdés, mi lett volna, ha, azt nem tudni. Talán igen. Talán néha eszébe jutott Budapest és az a másik élet, amely egykor előtte állt. Erről azonban soha nem beszélt.
Rózsi néni életében mindig a szerettei álltak az első helyen: a férje, a gyermekei, később az unokái és a dédunokái. Évtizedeken át ő tartotta össze azt a világot, amelyet maga köré épített. Még nyolcvanhat évesen is olyan természetességgel és lendülettel tette a dolgát, mintha az évek múlása mit sem változtatott volna rajta.
Ami Rózsi néni után maradt
Élete végén is elsősorban a szeretteiért aggódott. Talán megnyugtatta a tudat, hogy amit lehetett, megtett értük. Nem lett belőle színésznő, de felépített egy birodalmat. Egy nagy családot, amelynek tagjait évtizedeken át szeretetben tartotta össze, és amelyben az, amit ő adott, generációról generációra tovább él.
A nagyszakácsi oklevél ma is ott van a falon. Megmaradtak a történetek, a tréfák, a régi mondatok és persze a kefires prósza receptje is. Rózsi néni már nem él, de amit létrehozott, nem tűnt el. Ott van a gyermekeiben, az unokáiban és a dédunokáiban – minden alkalommal, amikor előkerül egy régi történet, vagy valaki megsüti azt az ételt, amelyet egykor ő készített nekik.
Önnek is van olyan családi receptje, amely mögött egy történet rejtőzik? Írja meg nekünk!
