Van a magyar politikának egy régi betegsége: ellenzékben mindenki szereti a sajtószabadságot, a tiltakozókat, a kellemetlen kérdéseket és a hatalom számonkérését, aztán amikor sikerül átülni az asztal másik oldalára, hirtelen sokkal zavaróbb lesz ugyanaz a hang.

Pedig csak a szék változott.

Szombaton ismét emberek álltak a Kossuth téren, most a Tisza-kormánnyal szemben. Lehet vitatkozni azon, hányan voltak, lehet szeretni vagy nem szeretni a szervezőket, lehet vitatkozni a felszólalókkal is – némelyikkel nekem is volna miről –, de azt azért gyorsan tegyük helyre, hogy attól még, mert valaki néhány hónappal a kormányváltás után csalódott, mérges vagy egyszerűen mást várt, joga van ezt elmondani.

Nem majd fél év múlva.

Nem akkor, amikor a kormány szerint már eltelt az illendő türelmi idő.

Most.

A Tisza úgy nyert választást, hogy hónapokon át azt mondta az embereknek: merjenek beszélni. Ne fogadják el, hogy a hatalom tévedhetetlen. Ne hagyják, hogy minden kritikára ráüssék valamelyik politikai bélyeget. Ne higgyék el, hogy attól, mert valaki kérdez, vitatkozik vagy tiltakozik, máris valamelyik oldal fizetett embere.

Ez akkor helyes volt.

Most is az.

A választási győzelem ugyanis nem törli el visszamenőleg azokat az elveket, amelyekkel valaki megszerezte a választók bizalmát.

Ezért is volt furcsa hallani Ruff Bálinttól, hogy az NVVH vezetőinek kiválasztása körül kialakult vita „verbális acsarkodás”, és hogy ebben annak a politikai nyelvnek a továbbélését látja, amelyre szerinte az emberek nemet mondtak.

Én meg azt gondolom, hogy pontosan itt kezdődik a probléma.

Mert egy kormánynak nem az a dolga, hogy eldöntse, melyik kritika megfelelő hangnemű, melyik korszerű, melyik túl fideszes, túl balos, túl sértett vagy túl kellemetlen. Ha valaki valótlant állít, arra tessék válaszolni. Ha téved, tessék helyretenni. Ha igaza van, akkor meg talán érdemes elgondolkodni rajta.

De attól még nem lesz acsarkodás, mert nem tetszik.

A bizalommal is óvatosan bánnék. Nem az állampolgár dolga ugyanis újra és újra bizalmat előlegezni annak, aki hatalmon van. A bizalmat a hatalomnak kell kiérdemelnie, aztán pedig naponta vigyáznia rá.

Erre egyébként különösen érzékenynek kellene lennie annak a politikai közösségnek, amely éppen azzal győzött, hogy azt ígérte: másképpen fogja csinálni.

Másképpen kormányozni azonban nem azt jelenti, hogy mások ülnek ugyanazokba a székekbe.

Ha tegnap baj volt, hogy túl sok információ, politikai befolyás és döntési lehetőség fut össze egy helyen, akkor ma sem válik jóvá attól, hogy Ruff Bálint ül fölötte. Ha tegnap elvártuk az átláthatóságot, ma sem mondhatjuk azt, hogy tessék szépen bízni bennünk. Ha tegnap aggályosnak tartottuk, amikor a politika túl közel került a nemzetbiztonsági rendszerhez, akkor szeptember elsején sem lehet úgy tenni, mintha az elv megváltozott volna csak azért, mert a kormány megváltozott.

Mi ezt már egyszer megírtuk.

És nem azért, mert visszasírjuk a korábbi rendszert.

Azért, mert ugyanazt a mércét szeretnénk használni kedden is, mint hétfőn.

Ez egyébként meglepően ritka műfaj lett Magyarországon.

A saját oldalunk hibáira mindig van magyarázat. A másikéra mindig van egy súlyos jelző. Ugyanaz a tüntetés egyszer a társadalom jogos felháborodása, máskor pár száz sértett ember műsora. Ugyanaz az újságíró egyszer bátor, máskor propagandista. Ugyanaz a hatalmi konstrukció egyszer veszélyes, máskor szakmailag indokolt.

Attól függ, ki csinálja.

Na, ebből kellene egyszer végre kiszállni.

Ha már olyan sok szó esett rendszerváltásról, talán itt lehetne elkezdeni. Nem a minisztériumok ajtaján lévő névtábláknál, hanem annál, hogy nem találunk ki magunknak új szabályt csak azért, mert közben mi kerültünk hatalomra.

A Tisza-kormányt nyugodtan lehet dicsérni azért, amit jól csinál. Ahol valóban változtatott, azt el kell ismerni. Azt is megértem, hogy tizenhat év után nem lehet néhány hónap alatt rendbe tenni egy egész országot, és sok intézkedésnek egyszerűen idő kell.

De olyan, hogy kritikai moratórium, nincs.

Olyan meg végképp nincs, hogy előbb ellenőrizzük, ki hogyan szavazott, és csak utána döntjük el, van-e joga mérgesnek lenni.

Szombaton emberek álltak a Kossuth téren és azt mondták, nem tetszik nekik, ami történik. Volt köztük, akinek szerintem igaza van, és biztosan volt olyan is, akinek nincs. Egy politikai tüntetés már csak ilyen.

A kormánynak nem kell szeretnie őket.

Még csak megértenie sem feltétlenül.

De el kell viselnie, hogy léteznek, kérdeznek, vitatkoznak, számon kérnek és időnként hangosak.

Mert ezt hívtuk demokráciának akkor is, amikor még Magyar Péter állt a színpadon, és a hatalmon lévőket szólította fel arra, hogy hallják meg az embereket.

Most neki kell meghallania őket.

Tetszettek volna elviselni a kritikát.

Hiszen pontosan ezt kérték számon az elődeiken.