Helikopterszülőnek azt szokták nevezni, aki szinte folyamatosan a gyereke fölött „köröz”: figyel, ellenőriz, közbelép, és lehetőség szerint minden akadályt eltakarít előle.

Ez nem feltétlenül látványos. Lehet az is, amikor a szülő a gyerek helyett ír a tanárnak egy rossz jegy miatt, felhívja az edzőt, mert a gyerek keveset játszott, vagy közbelép egy baráti konfliktusba, mielőtt annak esélye lenne rendezni. Kamaszkorban folyamatosan ellenőrzi, merre jár, egyetemista korban pedig még mindig ő intézi helyette az ügyeket.

Mindegyik mögött ott lehet ugyanaz a gondolat: ne szenvedjen úgy, ahogy én szenvedtem.

De a gyereknek nemcsak biztonságra van szüksége. Arra is, hogy időnként rosszul döntsön, csalódjon, összevesszen valakivel, elrontson valamit – majd megtapasztalja, hogy képes helyrehozni.

Ha minden problémára előbb érkezik meg a szülő, mint ő, könnyen egy másik üzenet is átmehet:

Ezt nélkülem nem tudod megoldani.

És ez a helikopterszülőség valódi ára. A szülő magabiztos, boldog, sikeres gyereket szeretne nevelni, közben azonban éppen azokat a helyzeteket veheti el tőle, amelyekből az önállóság és az önbizalom felépül.

Ha a fontos ügyeket mindig más intézi el helyette, a gyerek kevesebbszer éli át azt, hogy ő maga képes megoldani valamit. Később ebből könnyen lehet bizonytalanság, döntésképtelenség vagy az az érzés, hogy komoly helyzetekben mindig szükség van valakire, aki átveszi a kormányt.

Először ez a szülő, de később lehet a pár, egy barát vagy bárki, akire rá lehet tolni a döntést és a felelősséget.

És itt a keserű ellentmondás is: a szülő évekig mindent elintéz a gyerek helyett, majd felnőttkorában éppen ő hánytorgatja fel neki, hogy „te semmit nem tudsz egyedül elintézni”.

Pedig az önállóságot nem lehet egyszer csak számon kérni. Azt előtte hosszú éveken át gyakorolni kell.