Az Ig Nobel nem a Nobel-díj paródiája abban az értelemben, hogy értéktelen vagy kitalált kutatásokat jutalmazna. Éppen ellenkezőleg: valódi tudományos munkákat választanak ki, amelyek először megnevettetnek, aztán elgondolkodtatnak.

A 36. Ig Nobel-díjátadót szeptember 3-án rendezték meg Zürichben, ráadásul ez volt az első alkalom, hogy a ceremóniát az Egyesült Államokon kívül tartották.

És az idei mezőnyre tényleg nehéz azt mondani, hogy unalmas.

A kémiai díjat olyan kutatók kapták, akik megállapították: egy elevenszülő csótányfaj „tejében” található fehérjekristályok energiatartalma nagyjából háromszorosa a tehéntej fehérjéiének.

Az orvosi Ig Nobelt posztumusz Tokuji Unno japán kutató kapta, aki már 1977-ben azzal foglalkozott, hogyan működik az orrfújás aerodinamikája. Vagyis amit a legtöbben különösebb gondolkodás nélkül naponta elintézünk egy papír zsebkendővel, abból valaki komoly tudományos kérdést csinált.

A biomechanikai díjazottak pedig azt próbálták pontosabban meghatározni, mit nevezünk egyáltalán csóknak – ráadásul nemcsak az embereknél, hanem madaraknál, hangyáknál és jegesmedvéknél is vizsgálták a jelenséget.

Akadt ennél is merészebb vállalkozás.

A biológiai díjat olyan kutatócsoport kapta, amely mérges kígyók különböző testrészeire lépett rá – természetesen ellenőrzött körülmények között –, hogy megtudják, mikor és milyen helyzetben harapnak az állatok. A fizikai díjazottak pedig egy olyan piszoár megtervezésén dolgoztak, amely használat közben minél kevésbé fröcsköl.

És ha ez még nem lenne elég, az idei díjazottak között szerepelt olyan kutatás is, amely ezer pár pamut alsónemű elásásával vizsgálta a talaj egészségét, illetve olyan munka, amely arra jutott, hogy a szülők általában kellemesebbnek találják a kisbabák illatát, mint a tinédzserekét.

Az Ig Nobel talán éppen azért szerethető, mert emlékeztet valamire, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni: a tudomány nem mindig ott kezdődik, hogy valaki ünnepélyesen feltesz egy világmegváltó kérdést.

Néha ott kezdődik, hogy valaki ránéz egy csótányra, egy zsebkendőre vagy egy elásott alsónadrágra, és azt mondja:

vajon mi történik, ha ezt rendesen megvizsgáljuk?

És néha éppen az ilyen kérdésekből lesz valódi tudomány.