Miért gyújtunk gyertyát azokért, akik már nincsenek velünk?

A november eleji napok különös csendet hoznak. A temetők megtelnek emberekkel, krizantémmal, mécsesekkel, a kapuknál hosszabb a sor, a sírok között lassabbak a lépések. Ilyenkor mintha egyszerre közelebb kerülne hozzánk az idő, az emlékezés és az örökkévalóság.

Sokan megszokásból mennek ki a temetőbe, mások családi hagyományként, megint mások azért, mert a hiány ezekben a napokban különösen erősen megszólal bennük. A gyertya azonban a keresztény hagyományban nem pusztán dísz vagy kegyeleti kellék. A láng mindig többet jelentett önmagánál: fényt a sötétségben, reményt a gyászban, és annak bizonyosságát, hogy az emberi élet nem zárul le a sírkőnél.

A keresztény hit nem tagadja a fájdalmat. Nem mondja, hogy a veszteség könnyű, és azt sem, hogy ne lenne helye a könnyeknek. Éppen ellenkezőleg: komolyan veszi az emberi szomorúságot, a hiányt, a gyászt, a kimondatlan mondatokat és az el nem múló szeretetet. De közben valami többet is mond. Azt, hogy a halál nem az utolsó szó.

Ezért olyan beszédes a gyertyaláng. Kicsi, törékeny, csendes fény, mégis áttöri a sötétséget. Ahogyan a hit is ilyen sokszor: nem harsány, nem látványos, hanem szelíd és kitartó. A mécses lángja azt hirdeti, hogy emlékezünk, szeretünk, imádkozunk, és hisszük: akik Krisztusban éltek, azok számára a halál nem a megsemmisülés, hanem az örök élet kapuja.

Sokan összekeverik a két ünnepet, pedig nem ugyanarról szólnak. November 1-je, mindenszentek, az üdvözült lelkek ünnepe. Azoké, akik már Isten színelátásában élnek, akár név szerint ismerjük őket, akár nem. Nem csupán a hivatalosan szentté avatottakról emlékezik meg ilyenkor az Egyház, hanem mindazokról, akik földi életük után eljutottak az örök boldogságra. November 2-a, halottak napja pedig az elhunyt hívekért mondott ima napja, amikor különösen is azokért könyörgünk, akiknek még szükségük van Isten irgalmára.

A kettő együtt adja meg e napok igazi mélységét. Mindenszentek felemeli a tekintetünket az égre, halottak napja pedig lehajtja a fejünket azokért, akiket szeretünk és elveszítettünk. Az egyik az örök célról beszél, a másik a szeretet hűségéről. És a kettő között ott van az ember, aki emlékezik, gyászol, remél és imádkozik.

A sírhoz vitt virág is erről beszél. A krizantém, a koszorú, a gondosan megtisztított sírkő mind azt üzeni: nem felejtettünk el. A világ gyakran arra tanít, hogy ami elmúlt, azon lépjünk túl gyorsan, minél kevesebb fájdalommal, minél kevesebb megállással. A keresztény ember azonban tudja, hogy vannak kapcsolatok, amelyeket nem lehet és nem is kell lezárni úgy, mintha soha nem lettek volna. A szeretet nem szűnik meg attól, hogy a másik átlépett az örökkévalóságba.

Talán ezért olyan megrendítő a temetők esti képe. Számtalan apró láng, külön-külön gyenge, együtt mégis szinte beragyogják a sötétet. Mintha azt mondanák: nem vagyunk egyedül a gyászunkkal, és nem vagyunk egyedül a reményünkkel sem. Egy nép, egy család, egy közösség ilyenkor egyszerre emlékezik. Egyszerre hallgat és egyszerre imádkozik.

És van ebben valami mélyen emberi is. Mert a gyertyagyújtás nemcsak azokról szól, akik már nincsenek velünk, hanem rólunk is. Arról, hogy meg merünk állni, hogy nem akarunk mindent elfojtani, hogy időt adunk az emlékezésnek. Egy sír előtt az ember gyakran jobban érti az életet is. Hogy mi fontos és mi nem. Hogy mennyi mindent halogatunk feleslegesen. Hogy mennyi kimondatlan szeretet marad bennünk, amíg azt hisszük, van még idő.

Ezért ezek a napok csendes figyelmeztetések is. Arra, hogy szeressünk jobban, bocsássunk meg hamarabb, imádkozzunk többet, és ne csak a temetőben gondoljunk azokra, akik fontosak nekünk. A keresztény emlékezés sosem pusztán visszanézés. Mindig van benne remény, tanulság, és valami szelíd felszólítás az élők felé is.

Amikor tehát meggyújtunk egy gyertyát, nemcsak emlékezünk. Hitvallást is teszünk. Azt mondjuk ki csendben, lánggal, jelenléttel, hogy a szeretet erősebb a feledésnél, az ima erősebb a tehetetlenségnél, és Krisztus világossága erősebb a halál sötétségénél.

Lehet, hogy egyetlen mécses csak apró fény. De van, amikor éppen egy ilyen apró fény mondja el a legtöbbet.

Mi a különbség mindenszentek és halottak napja között?

• Mindenszentek – november 1.
  Az összes üdvözült lélek ünnepe, vagyis mindazoké, akik már Isten örök dicsőségében vannak.

• Halottak napja – november 2.
  Az elhunytakról való megemlékezés és a értük mondott ima napja.

Rövid ima az elhunyt szeretteinkért

Urunk, add meg elhunyt szeretteinknek az örök nyugodalmat, és az örök világosság fényeskedjék nekik.

Adj nekünk békét az emlékezésben, vigaszt a hiányban, és reményt a feltámadás ígéretében.

Ámen.