Szeretjük azokat a gyerekeket, akiknek nem kell mindent kétszer elmondani, akik nem panaszkodnak, és akik már egészen fiatalon képesek megoldani a saját problémáikat. Pedig néha éppen az a gyerek tanul meg a leggyorsabban boldogulni, akinek túl korán kellett rájönnie, hogy nem mindig számíthat másokra. Az önállóság mögött ugyanis nemcsak kivételes képességek és tudatos nevelés állhatnak, hanem sajnos egy nehéz gyermekkor is. És miközben mi büszkén csodáljuk a talpraesettségét, lehet, hogy észre sem vesszük, milyen árat fizet érte.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Van olyan 6-8 éves gyerek, aki reggel magától ébred, felöltözik, összepakolja az iskolatáskáját. Tudja, mit hol talál, mikor kell indulnia, és azt is, hogy anyának ma rossz napja van, ezért nem kérdez sokat, ha valami bántja, inkább megtartja magának.
Az iskolában ő az a gyerek, akire mindig lehet számítani. Segít a többieknek, vigyáz a kisebbekre, és néha egészen megdöbbentően felnőttes dolgokat mond.
„Milyen szerencsések a szülei!” – jegyzik meg a tanárok.
Vajon a kislány is ilyen szerencsés?
Vannak gyerekek, akiknek az önállóság nem választás
Az önállóságot általában a jó nevelés egyik legszebb eredményének tartjuk, joggal. Egy magabiztos, szerető környezetben felnövő gyerek bátran próbálkozik, hibázik, újrakezdi, amit elrontott.
De létezik egy egészen másfajta önállóság is: az, amelyet nem tanítanak, hanem az élet kényszerít ki.
Az a gyerek, aki újra és újra azt tapasztalja, hogy a felnőtteknek nincs idejük rá, kiszámíthatatlanul reagálnak, vagy egyszerűen nem elérhetők számára, idővel megtanulhatja: jobb, ha mindent maga old meg.
Bár lenne szükséges segítségre, de megszokta, hogy nem mindig kapja meg.
Ebből a felismerésből néha egészen különös képességek születnek.
A gyermek kiváló problémamegoldóvá válhat. Gyorsan alkalmazkodik, pontosan megfigyeli a környezetét, előre gondolkodik, és olyan helyzetekben is feltalálja magát, amelyekkel kortársai talán még nem tudnának mit kezdeni.
De a túléléshez megtanult ügyesség nem feltétlenül ugyanaz, mint a biztonságból fakadó önbizalom.
A történelem nagyjai között is voltak gyerekek, akik túl korán nőttek fel
Ott van Charles Dickens, József Attila, Marie Curie vagy éppen Drew Barrymore. Világhírű írók, egy Nobel-díjas tudós és egy ünnepelt színésznő. Tehetségük vitathatatlan, teljesítményüket generációk csodálják. De van valami más is, ami összeköti őket: a nehéz gyermekkor.
Nem a szenvedés tette őket kivételessé. Történeteik mégis megmutatják, hogy a rendkívüli tehetség és a túl korai önállósodás olykor kéz a kézben jár. Hogy az ügyesség és a talpraesettség mögött néha olyan gyermekkori tapasztalatok húzódnak meg, amelyeket senki sem kívánna a saját gyerekének.
Amikor a gyerek túl korán megtanul olvasni a felnőttek lelkében
Talán mindannyian találkoztunk már olyan gyerekkel, aki szinte ijesztően pontosan olvas a felnőttek arcáról.
Egyetlen hangsúlyból megérzi, hogy valami nincs rendben. Tudja, mikor jobb csendben maradni, mikor nem szabad kérni, és mikor kell különösen jól viselkedni.
A felnőttek ezt olykor kivételes érzelmi intelligenciának nevezik, de lehet, hogy a gyerek egyszerűen megtanulta előre felismerni a feszültséget.
Előfordulhat, hogy egy kisgyerek rendszeresen gondoskodik a testvéreiről, mert a szülők erre nem képesek. Máskor a család érzelmi egyensúlyát próbálja fenntartani. Figyeli, hogy anya szomorú-e, apa mérges-e, és azon gondolkodik, mit tehetne azért, hogy mindenki jobban legyen.
A túlzott felelősségvállalás nem csak érzelmi, de később kapcsolati nehézségeket is hozhat.
A gyermek lehet ügyesebb bizonyos helyzetekben. Csak éppen nem biztos, hogy ettől boldogabb is.
A legügyesebb gyerekek néha a legláthatatlanabbak
A gyerek, aki kiabál, követelőzik, sír vagy újra és újra segítséget kér, előbb-utóbb felkelti a felnőttek figyelmét.
De aki mindent megold, nem akar gondot okozni, vagy akkor is mosolyog, amikor legszívesebben sírna, róla könnyű elhinni, hogy minden rendben van.
Nem tökéletes családokra van szükség, hanem hogy legyen valaki a családban, aki észreveszi, ha a gyermek elfáradt. Hogy megengedhesse a gyerek, hogy ne legyen mindig ügyes, okos, erős. Mert nem feltétlen erre kell nevelni.
És a te gyereked?
Amikor legközelebb büszkén meséled valakinek, milyen önálló a gyermeked, milyen szépen elboldogul egyedül, mennyire nincs vele semmi gond, talán érdemes egy pillanatra más szemszögből is ránézned.
Nem kell rögtön rosszra gondolni, a talpraesettség önmagában örömteli, értékes tulajdonság, és a legtöbb önálló gyermek egyszerűen csak szépen fejlődik, de közben mégis érdemes lehet átgondolni: azért old meg mindent egyedül, mert szeretné, vagy mert úgy érzi, muszáj?
Azért nem kér segítséget, mert nincs rá szüksége, vagy mert megtanulta, hogy jobb nem kérni?
Azért figyeli annyira a hangulatodat, mert kíváncsi rád, vagy mert attól tart, hogy valami baj történhet?
És amikor nem sikerül valami, amikor elfárad, amikor fél, tudja-e, hogy akkor is ugyanúgy szerethető?
Ne az legyen a legnagyobb ajándék, hogy megtanítjuk a gyereket egyedül boldogulni, hanem az, hogy hagyjuk gyereknek maradni.
Források: National Library of Medicine – parentifikáció, Harvard Egyetem – gyermekfejlődés, London Museum – Charles Dickens, Magyar Elektronikus Könyvtár – József Attila, NobelPrize.org – Marie Curie, The Guardian – Drew Barrymore.
