Uram,

olyan könnyű mindig azt nézni, ami még hiányzik.

Amit nem sikerült elérnem.
Ami nem úgy alakult, ahogy szerettem volna.
Amit másoknak megadtál, nekem pedig még nem.
Amit elveszítettem, vagy amitől félek, hogy egyszer elveszíthetek.

Közben pedig annyi minden van már most is körülöttem, amiért hálát adhatnék.

Emberek, akik szeretnek.
Egy szó, ami jókor érkezik.
Egy ölelés.
Egy telefonhívás.
Egy reggel, amikor újra felébredhetek.
Egy feladat, amelynek értelme van.
Egy pillanatnyi csend.
Egy mosoly, amit talán észre sem vettem volna, ha nem figyelek.

Uram, ne engedd, hogy úgy menjek végig ezen a napon, hogy csak a gondjaimat számolom.

Taníts észrevenni azt is, ami jó.

Ne engedd, hogy természetesnek vegyem azt, ami valójában ajándék.

Hogy ne csak akkor értsem meg valaminek az értékét, amikor már nincs.

Adj nekem hálás szívet.

Nem olyat, amelyik letagadja a nehézségeket, hanem olyat, amelyik a nehézségek között is képes meglátni, hogy nem maradtam minden jó nélkül.

Ha ma valaki kedves hozzám, hadd legyek érte hálás.

Ha segítséget kapok, hadd tudjam elfogadni.

Ha nekem van lehetőségem segíteni, ne menjek el mellette.

Ha pedig történik valami szép, ne siessek rögtön tovább, mintha nem számítana.

Taníts jelen lenni, Uram.

Mert lehet, hogy miközben mindig egy jobb napra várok, éppen azokról a pillanatokról maradok le, amelyekért egyszer majd bármit megadnék.

Segíts ma meglátni az ajándékaidat.

A nagyokat és az egészen kicsiket is.

És este, amikor visszanézek erre a napra, ne csak arra emlékezzek, mi volt nehéz, hanem arra is, mennyi mindenért mondhatom:

köszönöm.

„Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok.”

1Tessz 5,16–18

Ámen.