Francesco Forgione 1887. május 25-én született a dél-olaszországi Pietrelcinában, egyszerű földműves családban. Tizenhat évesen lépett be a kapucinus rend noviciátusába, ahol felvette a Pio nevet, 1910-ben pedig pappá szentelték. Egészségi problémái miatt első éveinek egy részét családja mellett töltötte, majd 1916-ban San Giovanni Rotondóba került. Ott maradt egészen haláláig, 1968. szeptember 23-ig.

Nem írt nagy teológiai rendszereket, nem járta végig a világot prédikálva, és nem épített magának látványos egyházi karriert. Misét mondott, gyóntatott, imádkozott, embereket hallgatott meg.

Nap mint nap.

Évtizedeken át.

Emberek ezrei álltak sorba a gyóntatószékénél

Pio atya életének egyik legfontosabb szolgálata a gyóntatás volt. A Vatikán életrajza szerint több mint ötven éven keresztül emberek sokasága kereste fel, hogy gyónjon nála, tanácsot vagy vigasztalást kérjen tőle. A szentmise pedig egész papi szolgálatának középpontjában állt.

Talán ma különösen nehéz megértenünk, miért utaztak emberek száz és ezer kilométereket azért, hogy leüljenek egy egyszerű kapucinus szerzetes gyóntatószéke elé.

Pedig a válasz talán egyszerűbb, mint gondolnánk.

Az ember szeretné, ha valaki valóban meghallgatná.

Nem fél füllel, nem közben máshová figyelve, nem gyors ítélettel, hanem úgy, hogy abban a néhány percben tényleg ő számít.

Pio atya ezt adta sokaknak.

És közben újra meg újra ugyanoda mutatott: nem önmagára, hanem Krisztusra.

A sebek, amelyek egész életét végigkísérték

Pio atya alakját nem lehet elválasztani a stigmáktól sem. Testén hosszú éveken keresztül Krisztus keresztre feszítésének sebeihez hasonló sérülések voltak láthatók. A jelenség hatalmas érdeklődést váltott ki, ugyanakkor vizsgálatokat, kételyeket és egyházi korlátozásokat is hozott az életébe. A vatikáni életrajz szerint ezeket az éveket is engedelmességgel viselte.

Talán itt kezd igazán érdekessé válni Pio atya története.

Mert könnyű hinni akkor, amikor minden világos. Amikor érezzük Isten közelségét, amikor jönnek a válaszok, amikor az élet visszaigazol bennünket.

Sokkal nehezebb akkor, amikor kérdések vesznek körül, amikor félreértenek bennünket, amikor várnunk kell, és amikor Isten hallgat.

Pio atya életében ebből is jutott bőven.

Mégsem az volt számára a legfontosabb, hogy mindenki higgyen neki. Az imádság fontosabb volt.

Nemcsak imádkozott a szenvedőkért

Van egy másik oldala is ennek az embernek, amelyről talán kevesebbet beszélünk.

Pio atya nem gondolta, hogy a beteg embernek elegendő azt mondani: majd imádkozom érted.

1956-ban San Giovanni Rotondóban megnyílt a Casa Sollievo della Sofferenza, vagyis a Szenvedés Enyhítésének Háza, az a kórház, amelynek létrehozásáért hosszú éveken keresztül dolgozott. A hit és a segítség számára nem két külön világ volt: imádkozott a betegekért, közben pedig kórházat épített nekik.

Ez talán az egyik legfontosabb öröksége.

Mert a kereszténység nem attól válik láthatóvá, hogy szépen beszélünk a szeretetről, hanem attól, hogy amikor valaki szenved mellettünk, teszünk is érte valamit.

Néha ez egy kórház.

Néha egy telefonhívás.

Néha annyi, hogy odaülünk valaki mellé.

„Imádkozz, remélj, és ne aggódj”

Pio atyához számtalan mondást kötnek, és az évtizedek során nem mindegyikről lehet bizonyosan megállapítani, pontosan milyen formában hangzott el. Az azonban hiteles forrásokból is világosan kirajzolódik, milyen központi szerepet tulajdonított az imádságnak: úgy tekintett rá, mint arra az útra, amelyen az ember közelebb kerül Istenhez.

Nem azért, mert az ima után minden problémánk eltűnik.

Nem azért, mert aki hisz, annak többé nincs félnivalója.

Hanem azért, mert az ember egyszer csak rádöbben: nem kell mindent egyedül cipelnie.

Pio atya nyolcvanegy évesen, 1968. szeptember 23-án halt meg. II. János Pál pápa 1999-ben boldoggá, 2002. június 16-án pedig szentté avatta; liturgikus emléknapját szeptember 23-ára, halálának napjára helyezték.

Érdekes módon a két ember története jóval korábban összeért. 1948-ban egy fiatal lengyel pap érkezett San Giovanni Rotondóba, és Pio atyánál gyónt. Karol Wojtyłának hívták.

Harminc évvel később II. János Pál néven pápa lett.

Pio atya pedig addigra már nem élt.

Ott maradt azonban utána a gyóntatószék, a kórház, az imádságra hívó örökség, és emberek millióinak ragaszkodása ahhoz a különös kapucinus szerzeteshez, aki minden körülötte kavargó rendkívüli történet ellenére valójában csak egyetlen dolgot akart.

Istenhez tartozni.

Pietrelcinai Szent Pio, taníts bennünket imádkozni akkor is, amikor nincs válasz, hinni akkor is, amikor nehéz, és észrevenni azt az embert, akinek éppen mellettünk van szüksége segítségre.