Van valami nyugtalanító abban, amikor a politikai ellenfél veresége már nem megkönnyebbülést hoz, hanem étvágyat csinál a megalázásához. Amikor az ember addig görgeti a híreket, amíg végre talál valakit, akinek rosszabb lett, és ezt egy pillanatra összetéveszti azzal, hogy neki jobb. Csakhogy a választáson kormányt lehet váltani, a hazát nem, és azokkal is közös országunk marad, akiknek a vereségét előző este még pezsgővel ünnepeltük.

A kárörömnek megvan az a kényelmes tulajdonsága, hogy semmilyen teljesítményt nem követel attól, aki élvezi. Nem kell hozzá megoldani egyetlen problémát sem, elegendő figyelni, mikor botlik meg az, akit utálunk. Ha elveszíti az állását, elégtételt érzünk; ha megszégyenítik, megosztjuk; ha a családját is eléri az ütés, valaki majd odaírja, hogy korábban kellett volna gondolkodnia. Mire pedig felmerülne bennünk, hogy ehhez azért mégsem kellene tapsolni, már érkezik is a felmentés: ezek annak idején ugyanezt csinálták.

Ennél a mondatnál érdemes volna megállni, mert különös erkölcsi bizonyítványt állít ki magáról az, aki a saját viselkedését annak az embernek a mércéjéhez igazítja, akit egyébként megvet. Ha azért engedhetek meg magamnak bármit, mert szerintem a másik is megengedett, akkor pontosan mitől lettem különb nála? Attól, hogy az én sértettségemnek jobb a sajtója, vagy attól, hogy most az én társaságomban számít bátorságnak ugyanaz a kegyetlenség?

Félreértés ne essék, senkinek nem jár felmentés azért, mert egyszer volt hatalma, kapcsolata vagy megfelelő pártjelvénye. A közpénzzel el kell számolni, a visszaéléseket ki kell vizsgálni, és aki mások bizalmával visszaélt, annak vállalnia kell a következményeket. Éppen ezért kellene ragaszkodnunk ahhoz, hogy pontosan meg lehessen mondani, ki mit követett el. Mert ahol az egyéni felelősség helyére beköltözik a kollektív bűnösség, ott előbb-utóbb már a bizonyítás is felesleges akadékoskodásnak tűnik.

A bosszúra berendezkedett közönség ugyanis türelmetlen. Minek még vizsgálódni, amikor ő már tudja? Minek meghallgatni a másikat, amikor úgyis hazudik? És egyáltalán, miért kérdez az újságíró ilyen kellemetleneket, talán csak nem ő is közéjük tartozik?

Innen már könnyű továbbjutni, mert az ellenség fogalma rendkívül rugalmas, különösen akkor, ha valaki rendszeresen abból merít erőt, hogy megmutatja, kitől kell ma undorodni. Először a politikus kerül bele, utána az, aki vele dolgozott, majd aki szóba állt vele, végül pedig az is, aki nem hajlandó kellő átéléssel gyűlölni. A végén már egy óvatos kérdés is hűségvizsgálatot von maga után, és az ember azon kapja magát, hogy egy baráti beszélgetésben előbb igazolja a politikai ártatlanságát, mint hogy elmondaná, mit gondol.

Pedig a legtöbben aligha ilyen életre vágyunk. Jó volna úgy leülni egy családi ebédhez, hogy ne kelljen előre kijelölni a kerülendő témákat, és úgy felhívni egy régi ismerőst, hogy ne az utolsó megosztása jusson róla először eszünkbe. A gyerekeink edzésén is azt szeretnénk figyelni, hogyan teljesítenek, nem azt találgatni, melyik szülő milyen politikai táborhoz tartozik. Ezek apró, hétköznapi szabadságok, amelyeknek az értékét rendszerint akkor vesszük észre, amikor már feszengve élünk nélkülük.

Nem hiszek abban az édeskés felszólításban, hogy mostantól mindenki szeressen mindenkit, és lehetőleg a múltat is felejtse el hozzá. Vannak sérelmek, amelyeket nem old fel egy kézfogás, és vannak tettek, amelyek után a bizalom többé nem áll helyre. Akit megaláztak, annak nem lehet kívülről előírni, mikorra bocsásson meg, különösen nem azok kényelméért, akik szeretnék már lezártnak tekinteni az ügyet.

Azt azonban magunktól is megkövetelhetjük, hogy a sérelmünk ne adjon korlátlan rendelkezési jogot mások méltósága fölött. Hogy az ellenfelünk gyereke maradjon gyerek, a betegsége ne váljon elégtétellé, és a megélhetésének elvesztése önmagában ne számítson közéleti eredménynek. Ehhez nem kell kedvelni őt, csupán el kell dönteni, meddig vagyunk hajlandók elmenni akkor is, ha a környezetünk még hangosabban tapsolna a következő lépésnek.

Keresztény emberként ez különösen kényelmetlen kötelesség, mert a felebarát szeretetéről sokkal könnyebb beszélni addig, amíg a felebarát rendesen viselkedik, és lehetőleg velünk ért egyet. A próbatétel ott kezdődik, amikor annak az emberi méltóságát kell megvédenünk, akinek egyébként egyetlen mondatát sem védenénk meg. Ilyenkor derül ki, mennyit ér mindaz, amit a hitünkről állítunk, amikor éppen semmibe sem kerül.

És van ebben egy nagyon józan nemzeti érdek is. Ez az ország nem ürül ki egy választás másnapján: itt maradnak azok is, akik mást reméltek, másnak hittek, máshová húzták az ikszet. Együtt használjuk a kórházakat, együtt aggódunk az öregedő szüleinkért, és ugyanitt szeretnénk jövőt a gyerekeinknek. A politikai ellenfelünk eltüntetésének vágyával ezért a saját országunkból is egyre több embert rekesztünk ki, míg végül csak azt a szűk társaságot vagyunk hajlandók magyarnak látni, amelyik mindenben helyesel nekünk.

A hazát azonban nem lehet leváltani, és a választási győzelemhez nem jár ajándékba az ország kizárólagos tulajdonjoga. A vesztes szavazója nem veszítette el az állampolgárságát, a munkája értékét, a jogát ahhoz, hogy beleszóljon a közös dolgainkba. Nem kell hálásnak lennie azért, ha békén hagyják, és nem tartozik nyilvános önkritikával, amiért másra bízta volna a kormányzást. A szavazólapon politikai képviseletet választottunk, nem azt döntöttük el, ki maradhat teljes jogú tagja a nemzetnek.

Aki kormányozni akar, annak ezt akkor is értenie kell, amikor a saját közönsége megtorlást követel. Sőt, leginkább akkor derül ki, alkalmas-e a feladatra, amikor képes nemet mondani egy olyan indulatnak, amelyből tegnap még politikai haszna származott. A hatalomhoz felnőni annyit is jelent, hogy az ember vállalja a felelősséget azokért, akik fütyülnek rá, kellemetlen kérdéseket tesznek fel neki, és négy év múlva boldogan leváltanák. Az ő biztonságuk, megélhetésük és szabadságuk ugyanúgy rábízatott, mint a saját híveié.

Ráadásul miközben egymást tanítjuk móresre, az ország valódi gondjai nem függesztik fel a működésüket. Egyetlen megalázott ellenféltől sem lesz rövidebb a várólista, kiszámíthatóbb egy család következő hónapja vagy könnyebb egy pályakezdő dolga. A győztesek ünnepe után valakinek dolgoznia is kell, és előbb-utóbb választ kell adnia arra, mitől lett élhetőbb Magyarország. Erre kevés lesz megmutatni, kinek sikerült elrontani az életét.

A nemzetvédelem számomra ezért ott is kezdődik, hogy nem engedjük kiírni egymást a nemzetből. Lehet keményen vitatkozni, számonkérni, tiltakozni, és lehet egy kormány távozását követelni teljes meggyőződéssel. De ha közben odáig jutunk, hogy honfitársaink boldogulását csak a megfelelő politikai hovatartozás esetén tartjuk kívánatosnak, akkor érdemes volna újragondolnunk, mit is szeretünk annyira ezen a hazán.

Mert ha egyszer a mi gyerekünk kérdezi meg, mitől lett jobb ez az ország, elég szegényes válasz lesz, hogy legalább sikerült tönkretennünk benne azokat, akiket nem szerettünk.