Magyar Péter lendületes, a nyilvánosság előtt zajló államfői castingja alig huszonnégy óra alatt kétszer is belefutott a reálpolitika legkeményebb falaiba. De miért hátrál ki egymás után a szuverén magyar értelmiség a Tisza Párt mögül, hol vannak a Facebook-alapú politizálás határai, és miért vált a köztársasági elnöki szék egy olyan pozícióvá, amelyet ma már a legtekintélyesebb civilek is igyekeznek elkerülni?

A kormánypárti média természetesen azonnal ráugrott a látványos Tisza-kudarc narratívájára, és maga Magyar Péter kijelentései is azt mutatták, hogy kénytelen elismerni: hibáztak a kommunikációban. De a felszíni kárörömön és a közösségi médiás magyarázkodásokon túl ez a két gyors kosár sokkal mélyebb diagnózist ad a mai magyar állapotokról.

A politikai húsdaráló és a kiüresedett szék

Polgár Judit és Romsics Ignác elutasítása mögött felesleges bonyolult összeesküvés-elméleteket keresni. Az okok végtelenül prózaiak és logikusak.

Az egyik a hazai politikai húsdarálótól való teljesen egészséges, emberi távolságtartás. Magyarországon a lövészárkok olyan mélyek, hogy amint egy pártok felett álló, konszenzusos ikon neve felbukkan az egyik térfélen, a másik oldal karaktergyilkos gépezete azonnal gombnyomásra indul. Polgár Judit világmárkája, vagy Romsics professzor évtizedek alatt felépített szakmai tekintélye olyan morális tőke, amelyet egyetlen független értelmiségi sem fog elégetni a napi politikai iszapbirkózás oltárán.

A másik ok magának a pozíciónak a devalválódása. Romsics korábban tűpontosan fogalmazta meg a lényeget: egy jó államfőnek komoly, saját „önsúllyal” kellene rendelkeznie már a megválasztása előtt. Ám a mai közjogi berendezkedésben egy ilyen szuverén figura a mindenkori parlamenti többség szemében nem lehetőség, hanem nettó kockázat. Senki nem akar díszlet lenni egy olyan intézmény élén, amelynek tekintélyét az elmúlt évek botrányos távozásai teljesen megtépázták, és amelynek Alaptörvényét a felkérő Tisza Párt eleve le akarja cserélni.

A Facebook-demokrácia határai

Magyar Péter politikai védjegye – a transzparencia, a közösségi jelölés, a nyitott kapuk politikája – a legmagasabb közjogi méltóságok esetében működésképtelen, sőt kontraproduktív.

Azzal, hogy a Tisza Párt elnöke a zárt ajtók mögötti egyeztetések lezárulta előtt dobta be a neveket a köztudatba, vagy pózolt kész tényként ható fotókon (ahogy Romsics Ignác társaságában tette), egyszerűen kész helyzet elé állította a partnereit. A civilek és a komoly tudósok nem szeretik, ha politikai eszközként vagy marketingfogásként használják őket.

A reálpolitikában a sikeres államfőjelölés receptje ősidők óta változatlan: addig nem kattan a vaku, amíg a felek a színfalak mögött, az utolsó írásjelig meg nem egyeztek. A fordított logikájú nyilvános szondázás nem megújulás, hanem amatörizmus, ami óhatatlanul nyilvános arcvesztéshez vezet.

Meddig tartható a casting?

Rövid válasz: egyetlen percig sem. Ez a stratégia ebben a formában megbukott.

Ha a Tisza Párt nem akarja, hogy a harmadik vagy negyedik felkért civil is nyilvánosan mondjon nemet – teljesen hiteltelenítve a kormányzóképesség és a professzionalizmus mítoszát –, akkor azonnal be kell fejeznie a nyílt színi találgatósdit. Az államfőválasztás nem valóságshow, ahol a nézők kommentben szavaznak, a jelölteket pedig a folyosóról rángatják be a stúdióba.

A politikai megújulás nem jelentheti a klasszikus diplomácia és a diszkréció teljes felszámolását. Magyar Péternek most gyorsan vissza kell vonulnia a háttérbe, és olyan nehézsúlyú, akár közigazgatási vagy jogi rutinnal bíró szereplőt kell találnia, akivel az egyezség garantált, mielőtt a következő poszt kikerül a közösségi médiába. Ellenkező esetben a Sándor-palotáért folyó harc nem a nemzeti egységet, hanem a Tisza Párt első komolyabb strukturális kudarcát fogja hirdetni.