Szeptember 11-én emberek munkába indultak, kávét vettek, elköszöntek a gyerekeiktől, felszálltak egy repülőgépre vagy beléptek egy irodaházba, aztán 8 óra 46 perckor az American Airlines 11-es járata becsapódott a World Trade Center északi tornyába, és mire Amerika felfoghatta volna, mit lát, megérkezett a második gép is. Onnantól már nem lehetett balesetről beszélni.

A képek beleégtek egy egész nemzedék emlékezetébe: az égő tornyok, az ablakokban rekedt emberek, a porfelhő, a menekülő tömeg és azok a tűzoltók, akik akkor indultak felfelé a lépcsőkön, amikor mindenki más lefelé rohant. Aznap 2977 ember halt meg a támadásokban.

Huszonöt év telt el, és ma már azt is tudjuk, hogy a halottak listája nem zárult le azon a napon. A romok között dolgozó mentők, rendőrök, tűzoltók és civilek közül sokan évekkel vagy évtizedekkel később betegedtek meg a mérgező por miatt. A World Trade Center Health Program ma közel 150 ezer embert követ és támogat, ezért az idei megemlékezésen először egy újabb, hetedik csenddel azokra is emlékeznek, akik túlélték a támadást, de annak következményei később érték utol őket.

És miközben az áldozatok történetét lassan egy negyed évszázad választja el tőlünk, a támadás előzményeinek története még mindig nem feltétlenül lezárt.

A BBC Panorama most olyan, korábban nyilvánosan nem látott videófelvételekről számolt be, amelyek Omar al-Bayoumi szaúdi állampolgárhoz kötődnek. Ő az a férfi, aki hosszú ideje szerepel a szeptember 11-i támadásokat vizsgáló történetek perifériáján, és akiről az áldozatok családjai azt állítják, hogy segítséget nyújtott két későbbi gépeltérítőnek.

A BBC által megszerzett egyik felvételen Bayoumi Anwar al-Awlakit öleli meg, aki később az al-Kaida Arab-félszigeti szervezetének egyik vezető alakja lett, egy másikon pedig együtt paintballoznak San Diego közelében egy szaúdi vallásügyi minisztériumi tisztviselő társaságában.

Ez önmagában nem bizonyítja, hogy Szaúd-Arábia államként részt vett volna a merényletek előkészítésében – és ezt fontos kimondani, mert a szaúdi kormány következetesen visszautasít minden ilyen vádat –, de a BBC feltárása ettől még súlyos kérdést hagy maga után.

A felvételek ugyanis nem most kerültek elő valamelyik padlásról. Az FBI már napokkal szeptember 11. után hozzáférhetett hozzájuk. Bayoumit a brit rendőrség őrizetbe vette, a nála lefoglalt anyagok között pedig nemcsak videók szerepeltek, hanem egy repülőgép rajza is, mellette egy süllyedési pályára vonatkozó egyenlettel.

A BBC szerint több FBI-ügynök megkapta ezt az anyagot, mégsem jutott el minden olyan nyomozóhoz, akinek látnia kellett volna, ráadásul a szeptember 11-i támadásokat átfogóan vizsgáló független bizottság sem ismerte a repülőgépes ábrát, a paintballozásról készült felvételt, sem pedig a brit rendőrség által lefoglalt bizonyítékok jelentős részét.

Ezt huszonöt év után nehéz fél mondattal elintézni.

Nem azért, mert minden régi gyanú bizonyítást nyert, hanem azért, mert egy olyan támadás után, amely alapjaiban írta át a nyugati világ biztonságpolitikáját, háborúkhoz vezetett és évtizedekre meghatározta a terrorizmus elleni fellépést, joggal várnánk el, hogy a vizsgálóbizottság minden, számára hozzáférhető és érdemi bizonyítékot megismerjen.

A BBC feltárása alapján viszont úgy tűnik, voltak olyan anyagok, amelyek nem kerültek a bizottság elé.

A bizottság végül lényegében felmentő megállapítást tett Bayoumiról, miközben olyan bizonyítékokat nem látott, amelyek alapján saját munkatársai közül is többen jóval óvatosabban ítélték meg a szerepét. Bayoumi mindvégig tagadta, hogy tudta volna, kik a későbbi gépeltérítők, tagadta, hogy szaúdi hírszerző lett volna, és tagadta, hogy bármilyen szerepe lett volna a merényletekben.

A kérdés tehát nem az, hogy huszonöt év után gyorsan írjunk-e új történetet a régire, hanem az, hogyan történhet meg, hogy egy ekkora ügyben bizonyítékok maradnak ki abból a vizsgálatból, amelynek feladata az lett volna, hogy a lehető legteljesebben rekonstruálja a történteket.

Szeptember 11. után Amerika és vele együtt a fél világ azt mondta: soha többé. Háború indult Afganisztánban, átírták a légi közlekedés szabályait, megerősítették a titkosszolgálatokat, soha nem látott megfigyelési és biztonsági rendszereket építettek ki, és olyan rendkívüli jogosítványokat fogadtak el, amelyek szeptember 10-én még elképzelhetetlenek lettek volna.

A világ azonban nem lett biztonságosabb – csak másként félünk.

Ma háború zajlik Európában, drónok repülnek át államhatárokon, tenger alatti kábeleket őriznek katonák, szabotázsról, kibertámadásokról és hibrid hadviselésről beszélünk a reggeli hírekben úgy, mintha mindez mindig is a hétköznapjaink része lett volna.

Talán ez szeptember 11. huszonötödik évfordulójának egyik legnyugtalanítóbb tanulsága: miközben elképesztő összegeket költöttünk arra, hogy a világot biztonságosabbá tegyük, megtanultunk együtt élni azzal, hogy bármikor történhet valami, amit előző nap még elképzelhetetlennek tartottunk.

Van azonban valami, amit nem lenne szabad megszoknunk: azt, amikor az emberi élet eszközzé válik.

Szeptember 11. igazi borzalma ugyanis nem az volt, hogy repülőgépeket lehetett fegyverként használni, hanem az a gondolat, hogy civilek ezrei feláldozhatók egy politikai-vallási célért, hogy egy anya, egy apa, egy gyerek, egy irodista vagy egy stewardess élete egy ideológiai tervben egyszerűen elszámolható veszteség.

Ez a logika azóta sem tűnt el.

Éppen ezért fontos, hogy ma New Yorkban ismét neveket olvasnak fel. Nem számokat, hanem neveket, mert a történelem hajlamos statisztikává változtatni az embert, az emlékezés dolga pedig éppen az, hogy visszaadja az arcát.

Ezt kellene elmondanunk annak a generációnak is, amelynek szeptember 11. már nem emlék, hanem tananyag: nem azért kell tudniuk róla, hogy huszonöt évvel később is féljenek vagy új ellenségeket keressenek, hanem azért, hogy értsék, milyen könnyen omlik össze az a biztonság, amelyről előző nap még azt hisszük, természetes.

És azért is, hogy megtanulják: a demokrácia nem attól erős, hogy soha nem hibázik, hanem attól, hogy még huszonöt év után is képes feltenni magának a kényelmetlen kérdést, ha új bizonyíték kerül elő.

Ma ezért nemcsak arra kell emlékeznünk, mi történt 2001. szeptember 11-én, hanem arra is rá kell kérdeznünk, mit tudunk róla 2026. szeptember 11-én.

Mert a tornyokat újra lehetett építeni, az elveszett életeket nem – az igazsággal pedig huszonöt év után sem lenne szabad félúton megállni.