Van valami egészen megrendítő abban, ahogyan a kereszténység Koreában gyökeret vert. Nem érkezett nagy misszió, nem épültek templomok, nem állt mögötte intézményrendszer. A 18. század végén művelt koreai emberek Kínából származó keresztény könyveket kezdtek olvasni, kérdeztek, kerestek, majd egyikük Pekingbe utazott, hogy megkeresztelkedjen. Hazatérve pedig továbbadta a hitet másoknak. Évekkel azelőtt alakult ki keresztény közösség, hogy pap tartósan jelen lehetett volna közöttük.

Talán éppen ezért olyan erős ennek a történetnek az első üzenete: a hit nem attól él, hogy kényelmes körülmények veszik körül. Attól él, hogy valaki komolyan veszi.

Az első koreai pap, akinek alig adatott idő

Kim Taegon András 1821-ben született keresztény családban. Tizenévesen indult el tanulni, hosszú és veszélyes út után Makaóban készült a papi hivatásra, majd 1845-ben Sanghajban szentelték pappá. Ő lett Korea első bennszülött katolikus papja.

Nem sok idő jutott neki.

Visszatért hazájába, ahol a keresztények üldözés alatt éltek, és titokban próbált kapcsolatot teremteni a közösségek, valamint a külföldi misszionáriusok között. Letartóztatták, megkínozták, végül 1846. szeptember 16-án lefejezték. Huszonöt éves sem volt, papsága pedig mindössze körülbelül tizenhárom hónapig tartott.

Emberi mércével nézve szinte semmire sem volt ideje. Nem vezetett évtizedekig plébániát, nem épített templomokat, nem öregedett meg hívei között. Mégis kétszáz év múltán is tudjuk a nevét.

Mert néha nem az számít, mennyi időt kapunk, hanem az, mit teszünk azzal, ami jutott.

Csong Haszang Pál pap sem volt

És talán éppen ő teszi még különlegesebbé ezt a napot.

Csong Haszang Pál világi ember volt. Gyermekként már megtapasztalta az üldöztetést: apja és bátyja is vértanú lett. Felnőve újra és újra eljutott Pekingbe, papokat próbált szerezni a koreai keresztények számára, és Rómához is fordult azért, hogy az elszigetelt közösség lelkipásztori segítséget kapjon.

Amikor 1839-ben elfogták, írásban védte meg hitét. Tudta, mi következhet, hiszen saját családjában látta, milyen ára van annak, ha valaki nem tagadja meg Krisztust. Mégsem tette.

Nem volt püspök, nem volt pap, nem viselt egyházi rangot. Egyszerűen keresztény volt – olyan ember, aki úgy gondolta, hogy a keresztség nem név egy anyakönyvben, hanem felelősség.

Ez pedig talán nekünk is kellemetlenül aktuális kérdést tesz fel: mi mit kezdünk azzal, hogy kereszténynek mondjuk magunkat?

Százhárom név, és mögöttük ezrek

Kim Taegon András és Csong Haszang Pál mellett férfiak és nők, papok és világi hívek adták életüket a hitükért a 19. századi koreai üldözések során. Az Egyház 103 koreai vértanút tisztel együtt ezen a napon; II. János Pál pápa 1984. május 6-án, Szöulban avatta őket szentté.

De mögöttük sokkal többen álltak. Olyan emberek, akiknek talán a nevét sem őrizte meg a történelem.

És talán éppen ez a legfontosabb.

A szentség ugyanis legtöbbször nem látványosan kezdődik. Hanem egy döntéssel. Azzal, hogy az ember akkor is hűséges marad, amikor egyszerűbb lenne hallgatni; akkor is imádkozik, amikor nem érez semmit; akkor is kapaszkodik Istenbe, amikor minden más kapaszkodó eltűnik.

A koreai vértanúk történetében nem az a legmegrázóbb, hogy meghaltak. Hanem az, hogy előtte volt lehetőségük megtagadni mindazt, amiben hittek – és nem tették.

Mit mondanak nekünk ma?

Nekünk valószínűleg nem kell az életünket adnunk azért, mert keresztények vagyunk. Sokszor mégis nehéz kimondani egy egyszerű mondatot, vállalni egy értéket, keresztet vetni, imádkozni, vagy bevallani, hogy számunkra Isten nem kulturális kellék, hanem valóság.

Kim Taegon Andrásnak huszonöt év jutott. Csong Haszang Pálnak valamivel több. Nem tudhatták, hogy évszázadokkal később emberek milliói ismerik majd a nevüket.

Ők egyszerűen csak hűségesek akartak maradni.

Talán mára ennyi is elég útravalónak: nem kell mindig nagy dolgokat tennünk Istenért. Először csak ne engedjük el Őt akkor, amikor nehézzé válik kapaszkodni.

Kim Taegon Szent András, Csong Haszang Szent Pál és vértanútársaitok, könyörögjetek értünk!