Egy ismerős hang, egy mozdulat, egy arc: a veszteség után gyakran a legapróbb részletek hiányoznak a legjobban. Mindenszentek és halottak napja idején versekhez, zenékhez és képekhez is fordulhatunk, amelyek formát adnak ennek a hiánynak. Kosztolányi, Mozart és Monet egészen különböző műveiben ugyanaz a kérdés tér vissza: mi maradhat meg valakiből, amikor ő maga már nincs jelen?
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Két nap, kétféle hangsúly
November első két napja a családi emlékezésben szorosan összekapcsolódik, egyházi jelentésük azonban eltér. Mindenszentekkor, november 1-jén a katolikus egyház valamennyi üdvözültet ünnepli, azokat is, akiknek nincs külön emléknapjuk. November 2-án, halottak napján az elhunytakért, különösen a tisztulás állapotában lévő lelkekért imádkozik. A keresztény megemlékezéshez a feltámadás és az örök élet reménye is hozzátartozik.
A művészet más eszközökkel közelít ugyanehhez az emberi tapasztalathoz. Megőrizhet egy arcot, felidézheti egy személyiség különösségét, vagy hangot adhat annak, amit a gyászoló nehezen tud megfogalmazni. Az alábbi három alkotás ebből a szempontból is olvasható, hallgatható, nézhető.
Kosztolányi: egyetlen emberből sincs másik
Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című verse azt fogalmazza meg, miért pótolhatatlan minden ember. Aki meghal, magával viszi a hangját, a mozdulatait, a személyiségének mindazokat az apró vonásait, amelyek senki másban nem találhatók meg ugyanúgy.
A vers egyik legismertebb mondata szinte hétköznapi egyszerűséggel mondja ki ezt:
„Ilyen az ember. Egyedüli példány.”
A költeményben apró emlékekből rajzolódik ki az elhunyt alakja: abból, ahogyan beszélt, ahogyan mozdult, ahogyan a környezetében jelen volt. A gyászban éppen ezeknek lehet különös súlyuk. Egy hanghordozásnak, amelyet más nem tud ugyanúgy visszaadni. Egy megszokott mondatnak, amely többé nem hangzik el.
Ebben az olvasatban Kosztolányi verse az emlékezés pontosságára is figyelmeztet. Arra, hogy az elveszített emberből a sajátos, személyes vonásokat érdemes megőrizni: mindazt, amitől ő volt ő.
A költemény erre a linkre kattintva olvasható.
Mozart: a gyászmise, amely befejezetlen maradt
Mozart Requiemje köré számos történet és legenda épült. A mű keletkezésének egyik biztos pontja, hogy a zeneszerző 1791-ben meghalt, mielőtt befejezhette volna. A közismert változatot tanítványa, Franz Xaver Süssmayr egészítette ki.
A befejezetlenség ismerete különös súlyt adhat a hallgatásnak. Egy gyászmise szólal meg, amelynek szerzőjét munka közben érte a halál; a zene továbbéléséhez másvalakinek kellett folytatnia azt, amit ő elkezdett.
A Lacrimosa fájdalmas dallama, a kórus közös megszólalása a személyes veszteséget nagyobb térbe helyezi. A hallgató saját hiánya egy közösségi könyörgés hangjaival találkozhat. Ez a mű egyik lehetséges vigasza: a gyász, amely annyira magányosnak érződik, mások által is ismert emberi tapasztalat.
A Requiem vallási szövege és zenei ereje együtt teszi lehetővé, hogy az elmúlás félelme mellett az irgalomért és nyugalomért mondott kérés is megszólaljon.
A mű hátteréről a Nemzeti Filharmonikusok ismertetőjében is lehet olvasni.
Monet: az utolsó portré
Claude Monet nevéről többnyire vízililiomok, kertek és változó fények jutnak eszünkbe. Életművének azonban van egy jóval nehezebben szemlélhető darabja is: az 1879-ben készült Camille a halálos ágyán.
A párizsi Musée d’Orsay gyűjteményében őrzött festmény első feleségét, Camille Doncieux-t ábrázolja. A kép a halál utáni portrékészítés hagyományához is kapcsolódik: ahhoz a ma már szokatlannak ható gyakorlathoz, amely az elhunyt utolsó képmását rögzítette.
Monet vászna nehéz kérdést tesz fel a nézőnek. Miért akarná valaki éppen ezt a pillanatot megőrizni?
A kép egyik lehetséges olvasata az elválás véglegességével való szembenézés. Az arc még felismerhető, a szeretett személy testi jelenléte még látható, a kapcsolat megszokott formája azonban már megszűnt. A festmény ennek a határhelyzetnek ad maradandó alakot.
A portré fájdalmát nem oldja fel egy könnyen megnyugtató történet. Megmarad benne az utolsó odafordulás, a tekintet figyelme. A néző pedig egy világhírű festő helyett egy feleségét elveszítő ember közelségébe kerül.
A festmény a Musée d’Orsay műtárgyoldalán megtekinthető.
Ami megőrizhető
Egy vers, egy gyászmise és egy portré három különböző módon közelít a veszteséghez. Kosztolányinál a személyiség megismételhetetlensége kerül előtérbe. Mozart művében a fájdalom könyörgéssé és közös megszólalássá válik. Monet képén egyetlen arc őrzi az elválás pillanatát.
Mindenszentek és halottak napja csendjében ezek a művek figyelmet kérnek. Időt egy vers elolvasására, egy zenemű meghallgatására, egy festmény szemlélésére. Közben pedig előhívhatnak egy saját emléket is: valakit, akinek a hangját, a mozdulatait, az arcát tovább őrzi az emlékezet.
Források: Magyar Katolikus Egyház, Látó, Mozarteum, Musée d’Orsay
