Van egy infrastruktúra Magyarországon, melynek az állapotáról nem készül óránként gyorsjelentés.

Nincs róla grafikon. Nem mérjük centiméterben, mint a Dunát, megawattban, mint Paks teljesítményét, és nem lehet megmondani róla, hogy hány százalékon üzemel.

Pedig most legalább akkora szükségünk lenne rá, mint az áramra.

Ez a bizalom.

Nem a politikusok iránti rajongásra gondolok. Nem arra, hogy feltétel nélkül el kellene hinnünk mindent annak, aki éppen kormányon van. Az nem bizalom, hanem hiszékenység.

Arról beszélek, hogy ha egy ország vezetése azt mondja: este öt és tíz között csökkentsük az áramfogyasztást, akkor az emberek elhiggyék, hogy ennek oka van.

Ha a hatóság azt mondja, biztonságban vagyunk, annak legyen súlya.

Ha azt mondja, baj van, annak is.

És ha egy újság leír valamit, ne az legyen az olvasó első gondolata, hogy vajon ki fizette ezért.

Ez nem esztétikai kérdés.

Válsághelyzetben életbevágó.

Augusztus 5-én délután a kormány hivatalos gyorsjelentése szerint a Paksi Atomerőmű villamosenergia-termelési kapacitása 230 megawattra csökkent. Ugyanebben a jelentésben húsz vasútvonalon és öt HÉV-vonalon jeleztek a magas sínhőmérséklet miatti ideiglenes sebességkorlátozást. A hőség pedig a hivatalos előrejelzés szerint augusztus 6. után sem enged azonnal. Kormányzati gyorsjelentés

Ezek tények.

De egy ország működéséhez önmagukban a tények sem elegendők.

El is kell hinnünk őket.

Mert megtanultunk kételkedni

És itt kezdődik a kellemetlenebb része a történetnek.

Magyarországon a bizalmi válság nem a Duna apadásával kezdődött.

Évek óta úgy beszélünk egymással, mintha minden információ mögött szükségszerűen valamiféle politikai hadművelet állna.

Ha jó gazdasági adat érkezik, az egyik oldal szerint manipulált.

Ha rossz, a másik szerint politikailag felnagyított.

Ha valaki veszélyre figyelmeztet, riogat.

Ha megpróbál nyugtatni, eltussol.

Ha egy kormány sikerről beszél, propaganda.

Ha az ellenzék problémáról, hangulatkeltés.

És közben lassan eljutottunk oda, hogy nemcsak egymás véleményében kételkedünk.

A tényekben is.

Nem egyik napról a másikra történt. És nem kizárólag egyetlen politikai oldal felelős érte.

Évek kellettek hozzá.

A politikai kommunikáció, amely mindenből győzelmi jelentést vagy világvégét csinált. A média egy része, amely túl sokszor választotta a kattintást a pontosság helyett. A közösségi oldalak, ahol egy névtelen bejegyzés néha gyorsabban körbeér, mint egy hivatalos közlemény.

És persze mi, újságírók sem mutogathatunk mindig másokra.

A sajtó hitelessége sem valamiféle születési előjog.

Minden egyes cikkel újra meg kell dolgozni érte.

A bizalom nem azt jelenti, hogy nem kérdezünk

Éppen ellenkezőleg.

A józan bizalomhoz ellenőrzés kell.

Kérdések.

Adatok.

Források.

És az a mondat, amelyet a politikusok különösen nehezen mondanak ki:

„Ezt még nem tudjuk.”

Pedig néha ez a leghitelesebb válasz.

Egy válságban ugyanis nem attól lesz erős egy kormány, hogy minden reggel úgy tesz, mintha mindenre tudná a választ.

Hanem attól, hogy világosan megmondja, mit tud, mit nem tud, mi változott tegnap óta, és mi történik, ha a rosszabb forgatókönyv következik be.

A nemzetközi kutatások ugyanezt a látszólag egyszerű összefüggést mutatják. Az OECD szerint a tartósan alacsony intézményi bizalom már a kormányzatok azon képességét is gyengíti, hogy összetett válságokra hatékonyan reagáljanak; az átlátható, bizonyítékokon alapuló tájékoztatás viszont maga is bizalomépítő tényező. OECD

Magyarul: a hiteles szó nem PR.

Infrastruktúra.

"Nem hinném..."

Ez talán a mostani politikai helyzet egyik legfontosabb kérdése.

Egy választási győzelem lecserélhet egy kormányt.

A bizalmatlanság reflexeit azonban nem.

Azokat az emberek magukkal viszik.

Ha éveken át azt tanulták, hogy a politikai kommunikációban mindig keresni kell a mondat mögötti mondatot, akkor májusban nem nyomódik meg bennük valamiféle reset gomb.

Ezért az új hatalom előtt szerintem nem egyszerűen az a feladat áll, hogy más dolgokat mondjon.

Másként kell mondania.

Nem lehet a régi propaganda helyére új propagandát tenni, csak más szereplőkkel és más zászlókkal.

Nem lehet minden kritikust ellenségnek tekinteni.

Nem lehet a kellemetlen kérdést rosszindulatnak minősíteni.

És nem szabad azt hinni, hogy a választási felhatalmazás egyben hitelességi biankó csekk.

Nem az.

A bizalmat naponta kell kiérdemelni.

Különösen akkor, amikor baj van.

Az ellenzéknek is van felelőssége

Mert ellenzékben sem erény mindenből katasztrófát gyártani.

Egy valódi krízis közepén politikai hasznot remélni az emberek félelméből nem ellenőrzés, hanem felelőtlenség.

A kormányt számon kell kérni.

Keményen.

Pontosan.

Adatokkal.

De aki olyankor is farkast kiált, amikor nincs ott a farkas, az előbb-utóbb ugyanazt éri el, mint a túlságosan sokszor szépítő hatalom: amikor valóban megjelenik a veszély, már neki sem hisz senki.

És van még valaki, akinek felelőssége van.

Az olvasónak.

Nekünk ,mindannyiunknak.

Mert a közösségi média algoritmusa ugyan szereti a pánikot, de a megosztás gombját végül még mindig mi nyomjuk meg.

Egy ország nem csak vezetéken kapja az energiát

A transzformátort meg lehet javítani.

Egy turbinát újra lehet indítani.

A folyó vízszintje előbb-utóbb megemelkedik.

A bizalommal sokkal rosszabb a helyzet.

Azt lassan veszítjük el, és még lassabban szerezzük vissza.

Ezért a mostani válság szerintem többről szól, mint Paksi Atomerőműről, hőségről vagy a Duna vízállásáról. Arról is, képesek vagyunk-e újra létrehozni valamit, amire minden működő közösségnek szüksége van:

a szó becsületét.

Hogy amikor valaki azt mondja, baj van, figyeljünk.

Amikor azt mondja, nincs baj, megnyugodhassunk.

Amikor pedig kérdezünk, ne ellenségként kezeljenek bennünket.

Mert egy ország nem akkor kerül a legnagyobb bajba, amikor néhány órára kialszik a villany.

Hanem amikor kialszik a bizalom – és már senki nem tudja, kinek higgyen a sötétben.