Vannak szentek, akiknek az életében a rendkívüli eseményeket jegyezte fel az emlékezet, és vannak olyanok, akik éppen azért maradnak közel hozzánk, mert a hétköznapokban voltak rendkívüliek. Szeptember 10-én Tolentinói Szent Miklósra emlékezik az Egyház, arra az ágostonos szerzetesre, aki nem választotta külön az Istennel töltött időt az emberekért végzett szolgálattól.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Miklós 1245-ben született az itáliai Marche tartományban, Sant’Angelo in Pontanóban. Már fiatalon kapcsolatba került az ágostonosokkal, majd belépett a rendbe, 1271-ben pedig pappá szentelték. Néhány évvel később Tolentinóba került, ahol élete utolsó harminc esztendejét töltötte. Innen kapta nevét is, amelyen az egész keresztény világ megismerte.
Nem volt kényelmes élete. Sokat imádkozott, böjtölt, szigorú fegyelmet követett, de mindez nála nem jelentett elfordulást a világtól. Éppen ellenkezőleg. Gyóntatóként, a betegek látogatójaként és a szegények segítőjeként ismerték, miközben szerzetestársai és az idegenként hozzá érkezők felé is különös figyelemmel fordult. A korabeli emlékezet nem egy mogorva aszkétát őrzött meg róla, hanem egy olyan embert, akinek kemény önfegyelme mellől nem hiányzott a derű és az irgalom.
Talán ez az egyik legfontosabb üzenete nyolcszáz év távlatából is. A keresztény élet nem attól válik hitelessé, hogy valaki mennyit beszél Istenről, hanem attól is, hogy mi történik akkor, amikor egy másik ember segítségre szorul. Miklós számára az ima nem menekülés volt az emberektől, hanem éppen az a hely, ahonnan vissza lehetett térni hozzájuk.
Különösen fontos volt számára az elhunytakért végzett imádság. A hagyomány szerint egy elhunyt rendtársa álmában arra kérte, hogy imádkozzon érte és a tisztítótűzben szenvedő lelkekért. Miklós ezt követően rendszeresen ajánlott fel szentmiséket az elhunytakért. Ez a tisztelet olyan erősen összekapcsolódott a nevével, hogy XIII. Leó pápa később a tisztítótűzben szenvedő lelkek pártfogójává nyilvánította.
Tolentinói Szent Miklós 1305. szeptember 10-én halt meg. IV. Jenő pápa 1446-ban avatta szentté, ő lett az Ágoston-rend első hivatalosan kanonizált szentje. Földi maradványait ma is Tolentinóban, a róla elnevezett bazilikában tisztelik.
Az élete pedig egy egyszerű, de könnyen elfelejtett igazságot hagyott ránk: az Istennel való kapcsolat és a másik ember iránti felelősség nem két külön történet.
Lehet hosszasan imádkozni, lehet sok mindent tudni a hitről, lehet komolyan venni a szabályokat. De ha közben nem vesszük észre azt, aki mellettünk éhes, beteg, magányos vagy egyszerűen csak segítségre szorul, valami lényeges marad ki.
Tolentinói Szent Miklós nem választott a kettő között.
Imádkozott – aztán ment az emberek közé.
