Ki őrzi az őrzőket, ha az bontja le a korlátokat, aki visszaállítani ígérte?

Magyar Péter miniszterelnök szeptember 10-én jelentette be, hogy a kormánypárt öt új alkotmánybírót jelöl. A névsorban Chronowski Nóra alkotmányjogász, Kovács András György kúriai tanácselnök, Orosz Árpád Gábor és Szomora Zsolt mellett ott van Ligeti Miklós, a Transparency International Magyarország jogi igazgatója is. A parlamenti bizottság szeptember 14-én hallgatta meg a jelölteket, a plenáris szavazás szeptember 15-én esedékes.

A jelölés nyomán a közösségi médiában futótűzként kezdett terjedni egy állítássor: eszerint Magyar Péter úgy távolított el négy alkotmánybírót, hogy megváltoztatta a rájuk vonatkozó korhatárt, és ciklus közben megszakította a mandátumukat; hogy lényegében ugyanezzel az eszközzel élt a lengyel PiS-kormány is, ami miatt az Európai Bíróság elmarasztalta Lengyelországot; valamint hogy most a Soros- és brüsszeli forrásokból támogatott Transparency International egyik vezetője ülhet be az így megüresedett székek egyikébe – abból a szervezetből, amely évek óta bírálja a magyar jogállamiság állapotát.

Érdemes ezt az összeszerelést darabjaira bontani, mert a benne foglalt állítások egy része tény, más része félrevezető vagy pontatlan – a végén viszont marad egy valóban kényelmetlen kérdés, amelyet éppen a hangos vádak takarnak el.

Mi igaz a terjedő állításokból?

Kezdjük azzal, ami igaz. A négy alkotmánybíró mandátuma valóban megszűnt. A parlament július 13-án, 139 igen szavazattal és 6 nem ellenében fogadta el a 17. alaptörvény-módosítást, amelynek nyomán szeptember 1-jén lejárt Polt Péter alkotmánybírósági elnök, valamint Haszonicsné Ádám Mária, Juhász Miklós és Lomnici Zoltán megbízatása. A cserét tehát nem egyedi személyi döntés, hanem alkotmánymódosítás tette lehetővé.

Nem csökkentették a korhatárt – visszaállították

Ott viszont, ahol a vád a leghangosabb, már jóval több árnyalatra van szükség. A módosítás ugyanis nem csökkentette a felső korhatárt, hanem visszaállította a 70 éves szabályt, amely a rendszerváltás utáni magyar közjogi rendszer része volt, és amelyet 2013-ban a Fidesz-többség törölt el. Ennek közvetlen következményeként több, 2010 után megválasztott alkotmánybíró a hetvenedik életéve után is a testületben maradhatott. A mostani módosítás emellett visszaállította azt a korábbi megoldást is, amely szerint az Alkotmánybíróság elnökét maga a testület választja meg tagjai közül.

A 70 éves korhatár önmagában tehát nehezen állítható be valamiféle rendkívüli vagy európai értelemben szélsőséges megoldásként. A valódi jogállamisági kérdés nem is ez, hanem az, hogy egy új szabály alkalmazható-e úgy már hivatalban lévő alkotmánybírákra, hogy emiatt a korábban meghatározott mandátumuk idő előtt véget ér.

A lengyel párhuzam: van hasonlóság, de nem ugyanaz az ügy

Ez azért fontos különbség, mert a lengyel párhuzam ennél összetettebb. A PiS-kormány 2018-ban a Legfelsőbb Bíróság bíráinak nyugdíjkorhatárát 70-ről 65 évre csökkentette, és az új szabályt már hivatalban lévő bírákra is alkalmazta. Az Európai Bíróság 2019 júniusában, a C-619/18 számú ügyben kimondta, hogy a szabályozás sérti az uniós jogot, elsősorban azért, mert veszélyeztette a bírák elmozdíthatatlanságát és a bírói függetlenséget, miközben a köztársasági elnök széles mérlegelési jogot kapott arra, hogy egyes bírák szolgálati idejét meghosszabbítsa.

A magyar és a lengyel ügy tehát jogilag nem azonos. Van azonban közöttük egy fontos szerkezeti hasonlóság: mindkét esetben már hivatalban lévő bírák megbízatását érintette egy utólag megváltoztatott korhatárszabály.

Van egy magyar előzmény is, amiről kevesebb szó esik

És éppen itt van egy magyar előzmény is, amelyről a közösségi médiában terjedő szöveg rendszerint hallgat. Az Európai Bíróság 2012. november 6-án, a C-286/12 számú ügyben Magyarországot marasztalta el, mert az akkori Orbán-kormány a bírák, ügyészek és közjegyzők kötelező nyugdíjkorhatárát 70-ről 62 évre szállította le, rendkívül rövid átmenettel. A luxembourgi bíróság ezt aránytalannak és életkori diszkriminációnak minősítette.

A két ügy jogalapja és közjogi környezete tehát nem ugyanaz, a politikai-technikai módszerben viszont felismerhető a hasonlóság: a hatalom megváltoztatja a hivatalban lévő bírákra vonatkozó korhatárt, ennek következtében pedig mandátumok szűnnek meg a korábban vártnál hamarabb.

Hasonlóan pontatlan az uniós pénzekre vonatkozó állítás. Lengyelországnál a helyreállítási alap befagyasztása nem egyszerűen a 2018-as korhatárügy következménye volt, hanem szélesebb jogállamisági vitához kapcsolódott, mindenekelőtt a Legfelsőbb Bíróság fegyelmi rendszeréhez, a bírói függetlenséghez és azokhoz a mérföldkövekhez, amelyeket Varsónak teljesítenie kellett. A pénzek felszabadításáról 2024 februárjában született döntés, miután a Tusk-kormány igazságügyi minisztere, Adam Bodnar részletes reformtervet mutatott be Brüsszelben.

A magyar források befagyasztása pedig a 2022-es kondicionalitási eljárásban történt, elsősorban közbeszerzési, összeférhetetlenségi, korrupcióellenes és intézményi kockázatok miatt, az Európai Bizottság saját értékelése alapján.

Ki írja a jogállamisági jelentéseket – és ki fizeti a TI-t?

Külön tisztázást kíván a Transparency International szerepe is. Az éves jogállamisági jelentést az Európai Bizottság készíti, nem civil szervezetek. A TI Magyarország nyilvános, 2025-ös közhasznúsági jelentése szerint a szervezet egy civil koalíció tagjaként háttéranyagokkal és adatokkal járult hozzá a Bizottság 2025-ös jelentéséhez, amelynek magyar fejezete több alkalommal is hivatkozik a szervezetre. Ez érdekérvényesítés és adatszolgáltatás; azt állítani, hogy a Transparency International „írja” az Európai Bizottság jogállamisági jelentését, egyszerűen nem pontos.

A finanszírozás kérdésében is érdemes a számokra nézni, mert azok többet mondanak minden jelzőnél. Ugyanez a nyilvános jelentés 141,1 millió forintos összbevételt mutat ki 2025-re. A legnagyobb tétel a brit Sigrid Rausing Trust 38,9 millió forintos támogatása volt, ami a bevétel nagyjából 27,5 százaléka, ezt követte a German Marshall Fund 22,6 millió forinttal, míg az Európai Uniótól 8 millió forint, vagyis a teljes bevétel mintegy 5,7 százaléka érkezett.

A Nyílt Társadalom Intézettől ugyanebben az évben nulla forintot tüntettek fel. Összehasonlításul: 2023-ban az OSI még 30,4, 2024-ben 21 millió forinttal szerepelt a támogatók között. Vagyis a „Soros és Brüsszel finanszírozza” típusú leegyszerűsítés a korábbi évek finanszírozási szerkezetéből még levezethető volt, 2025-re azonban a szervezet saját, nyilvános kimutatása alapján már nem írja le pontosan a helyzetet. A belföldi adományok 6,6 millió forintot tettek ki, az SZJA egy százalékából származó, 2025-ben felhasznált támogatás pedig 3,9 millió forint körül alakult.

A legkeményebb kritikát nem a Fidesz fogalmazta meg

És itt jön az a pont, ahol a propagandisztikus összeszerelésnek mégis van igazságmagva – és ezt keresztény lapként nem illik elkenni.

Nem a Fidesz, hanem a Magyar Helsinki Bizottság emelte az egyik legsúlyosabb eljárási kifogássort a 17. alaptörvény-módosítással szemben. Júniusi véleményük szerint a társadalmi egyeztetésre mindössze öt nap jutott, miközben a jogszabály ennél hosszabb minimumot ír elő; a módosítás indokolása hiányos, a harmadik cikk részletes indokolása lényegében megismétli a normaszöveget; a bírói elmozdíthatatlanság elvétől pedig csak világos, nyilvános és megfelelően megindokolt esetben volna szabad eltérni, valódi szakmai és társadalmi egyeztetés mellett.

A Helsinki Bizottság önmagában nem tartja elfogadhatatlannak sem a 70 éves korhatár visszaállítását, sem azt, hogy az Alkotmánybíróság elnökét ismét maga a testület válassza meg. A legsúlyosabb kérdésük az, hogy mindezt miért kell azonnal alkalmazni már hivatalban lévő alkotmánybírákra is.

Még élesebb az a felvetésük, hogy ha a módosítás valódi célja az Alkotmánybíróság korábbi, egyoldalú politikai feltöltésének korrigálása, akkor ennek objektívebb mércéje lenne az, hogy valakit egypárti támogatással választottak-e meg, nem pedig az életkora. Ebben az olvasatban a 70 éves korhatár önmagában legitim szabály, az azonnali alkalmazása azonban olyan eszközzé válik, amely történetesen pontosan a kívánt politikai eredményt hozza.

Mire megszületik a szakvélemény, már kész helyzet lesz

Van még néhány részlet, amely rossz fényt vet az eljárásra. A módosítás Sulyok Tamás köztársasági elnöki mandátumát is megszüntette; ő a Velencei Bizottsághoz fordult, amely azonban nem sürgősségi eljárásban, hanem csak októberben tárgyalja az ügyet. Mire tehát megszülethet a nemzetközi szakvélemény, a vitatott rendelkezések már hatályba léptek.

Az Alkotmánybíróság augusztus 17-én mindhárom hozzá érkezett indítványt visszautasította, arra hivatkozva, hogy alaptörvény-módosítást csak az elfogadására és kihirdetésére vonatkozó eljárási szabályok szempontjából vizsgálhat. Ez pedig éppen az a hatásköri korlát, amelyet a 2010 utáni Fidesz-többség épített be a magyar közjogi rendszerbe – és amely most az új kormány mozgásterét növeli.

Az Európai Bizottság egyelőre feltűnően visszafogott. A sajtóértesülések szerint a Sulyok-ügyet legfeljebb a teljes magyar közjogi reformfolyamat részeként értékelnék. Közben szeptember 9-én megérkezett Brüsszelbe a magyar beadvány a kondicionalitási eljárásban, amely újabb mintegy 4,2 milliárd euró sorsát érintheti.

A szimbolikát pedig nehéz nem észrevenni.

Az új köztársasági elnök Baka András, az a volt legfelsőbb bírósági elnök, akinek mandátuma a 2011-ben elfogadott új közjogi szabályozás következtében 2012. január 1-jével idő előtt megszűnt, és aki emiatt később pert nyert Strasbourgban Magyarország ellen. Vagyis a mandátumok idő előtti megszakításának erkölcsi és jogállamisági kérdését most éppen az a közjogi rendszer veti fel újra, amelynek élére egy ilyen mandátum megszakítás egykori elszenvedője került.

Maga a jelölés sem aratott osztatlan sikert. Ligeti Miklós neve sokaknál nem elsősorban alkotmánybíróként merült fel: tiszás támogatók és kommentelők közül többen a vagyonvisszaszerzési hivatal élén vagy akár legfőbb ügyészként látták volna szívesebben. Megjelent olyan olvasat is, amely szerint egy elméleti, bírói testületbe kerülve éppen a napi korrupcióellenes munkából vonják ki az egyik legismertebb magyar szakembert.

Ligeti a parlamenti meghallgatáson foglyul ejtett Alkotmánybíróságról beszélt, és azt mondta: a legfontosabb feladat a testület újragondolása, újraépítése és tekintélyének visszaszerzése lesz.

És végül: ki őrzi az őrzőket?

Marad tehát a kérdés, amelyet a hangos vádak és a hangos védekezés egyaránt eltakar: helyreállítható-e a jogállam olyan eszközökkel, amelyek maguk is a jogállam határán mozognak?

A Helsinki Bizottság válaszából egy óvatos „igen, de” olvasható ki: világos indokolással, valódi társadalmi és szakmai egyeztetéssel, objektív mércékkel és az elmozdíthatatlanság elvének tiszteletben tartásával. A mostani eljárás ezeknek a feltételeknek csak részben felelt meg.

Aki pedig azt ígérte, hogy visszaállítja a hatalom korlátait, annak elsőként a saját hatalmára nézve kellene komolyan vennie őket. Mert a cél nem szentesíti az eszközt akkor sem, ha a cél egyébként helyesnek látszik, és mert a jogállam próbája soha nem az, hogyan bánunk a szabályokkal akkor, amikor azok az ellenfelünket korlátozzák, hanem az, hogy hajlandók vagyunk-e ugyanazokat a korlátokat saját magunkra is alkalmazni.