A digitális eszközök szinte észrevétlenül költöztek be a szerkesztőségekbe, és ezzel együtt a szerkesztői felelősség kérdése is egyre fontosabbá vált. Először csak fordítottak, adatokat rendeztek és hosszú dokumentumokat foglaltak össze, aztán címeket ajánlottak, háttéranyagokat kerestek, ma pedig néhány másodperc alatt képesek olyan nyersszöveget előállítani, amely első pillantásra pontosan úgy néz ki, mint egy újságíró munkája.

Csakhogy az újságírás soha nem abból állt, hogy valaki egymás után rakja a megfelelő szavakat.

Egy hír elkészítése közben folyamatosan döntéseket hozunk, sokszor olyanokat, amelyek kívülről egyáltalán nem látszanak: eldöntjük, melyik forrásnak lehet hinni, melyik adatot kell még egyszer ellenőrizni, mi az, amit tényként le lehet írni, mi az, amit csak feltételes módban, mit jelent valójában egy politikusi mondat, mi maradt ki belőle, és mikor kerülünk abba a különösen veszélyes helyzetbe, amikor egy mondat önmagában ugyan tényszerűen igaz, mégis hamis képet ad az egész történetről.

Ezeket a döntéseket pedig nem lehet egyszerűen átadni egy szoftvernek vagy algoritmusnak.

Nem azért, mert egy technológiai eszköz szükségszerűen rosszabbul dolgozik az embernél, hanem azért, mert nincs felelőssége. Nem áll ki helyreigazítás esetén, nem veszi fel a telefont annak, akiről a cikk szól, nem kell megmagyaráznia az olvasónak, miért hitt el egy állítást, miért választott egy forrást a másik helyett, és azt sem, hogyan került egy félmondat végül úgy a nyilvánosság elé, ahogy.

Első hallásra mindez technikai vagy szervezési kérdésnek tűnhet, pedig valójában az újságírás egyik legalapvetőbb problémájáról beszélünk.

Mert szerkeszteni nem azt jelenti, hogy valaki lefuttat egy helyesírás-ellenőrzést, kijavít néhány mondatot, majd rányom a közzététel gombra. A valódi szerkesztő visszamegy az eredeti forráshoz, kérdez, kételkedik, összevet, utánanéz, és ha valami nem áll meg, akkor átírja, visszadobja vagy egyszerűen nem engedi megjelenni, miközben pontosan tudja, hogy a végén nem egy program, hanem ő és a szerkesztőség vállalja majd a felelősséget azért, ami az olvasó elé kerül.

Magyarul: kell valaki, aki azt mondhatja, hogy nem.

És talán éppen ez a modern újságírás egyik legfontosabb szava.

Mert a technológia elképesztően hasznos tud lenni. Óriási adattömegeket képes átnézni, idegen nyelvű dokumentumokat feldolgozni, összefüggéseket keresni, háttéranyagokat rendszerezni, hosszú jelentésekből kiszedni a fontos részeket, miközben olyan monoton munkát végez el percek alatt, amely korábban órákat vett igénybe. Ezzel önmagában nincs semmi baj, sőt ostobaság lenne úgy tenni, mintha ezeket az eszközöket egyszerűen vissza lehetne gyömöszölni a dobozukba, és folytathatnánk mindent úgy, mint tíz évvel ezelőtt.

Nem fogjuk.

A probléma ott kezdődik, amikor a gyorsaság átveszi az ellenőrzés helyét, és már senki nem kérdezi meg, honnan jött egy állítás, valóban ezt mondta-e az idézett ember, létezik-e az a tanulmány, amelyre a szöveg hivatkozik, vagy egyszerűen csak annyira jól hangzik egy mondat, hogy eszünkbe sem jut kételkedni benne.

A modern automatizált rendszerek egyik legveszélyesebb tulajdonsága ugyanis nem az, hogy képesek tévedni.

Az ember is téved.

Hanem az, hogy rendkívül meggyőzően képesek tévedni.

Egy rosszul emlékező újságírón sokszor látszik a bizonytalanság, egy hiányos információból született mondat mögött érezhető a rés, egy automatizált szövegalkotó rendszer viszont ugyanolyan magabiztos mondatszerkezettel képes közölni a bizonyított tényt, a valószínű következtetést és a teljes képtelenséget.

Ha pedig nincs mögötte szerkesztő, aki visszamegy az eredeti forráshoz, ellenőriz, kérdez, összevet, és adott esetben az egészet kidobja, akkor már nem szerkesztőségről beszélünk.

Hanem tartalomgyárról.

A kettő pedig nem ugyanaz.

A határt nem az húzza meg, milyen programokat használ egy szerkesztőség, hanem az, hogy jelen van-e még a felelősség. A technológia segíthet, gyorsíthat, kereshet, rendszerezhet és előállíthat anyagokat, de ahol közérdekű tájékoztatásról van szó, ott az emberi kontroll nem lehet puszta formalitás, mert valakinek végül döntenie kell arról, hogy az, ami a képernyőn megjelenik, valóban igaz, pontos és vállalható-e.

Ez azért fontos, mert az olvasó végső soron nem egy szoftverben, egy algoritmusban vagy egy keresőmotorban bízik. Nem tudja, milyen adatbázisokon futott végig egy rendszer, hogyan született meg egy háttéranyag első változata, és többnyire nem is érdekli.

Amikor megnyit egy híroldalt, annak a lapnak hisz vagy nem hisz.

Annak a szerkesztőségnek ad bizalmat vagy vonja meg tőle, amelynek neve ott áll az oldal tetején.

Ez a bizalom pedig lassan épül, és pillanatok alatt el lehet veszíteni.

Lehet tehát egy technológiai megoldás gyorsabb nálunk, átnézhet több száz oldalnyi dokumentumot néhány perc alatt, készíthet tíz címváltozatot, összerakhat kronológiát, kereshet összefüggéseket, sőt még arra is képes lehet, hogy elsőre gördülékenyebb mondatot írjon, mint egy fáradt újságíró egy hosszú nap végén.

Egyetlen dolgot azonban nem lehet rábízni.

A felelősséget.

Mert amikor a cikk megjelenik, valakinek ott kell állnia mögötte, és azt kell tudnia mondani: ezt ellenőriztem, ezt vállalom, ezért én felelek.

Ha ez eltűnik, nem az újságíró veszítette el a munkáját.

Az újságírás veszítette el önmagát.