Halász Bence 80,30 méteres dobással ezüstérmet szerzett a budapesti Atlétikai Világdöntő kalapácsvetésében. A verseny után arról beszélt, hogy ennél jobb formában érkezett, és legalább három méter maradt benne. A vizes dobókörben képtelen volt megmutatni azt, amire az edzései alapján készen állt. Ugyanezen a napon Kozák Luca 12,68 másodpercet futott száz méter gáton. A tizedik helyen végzett, a döntőbe sem jutott be, mégis örömmel értékelt: élete harmadik legjobb eredményét érte el, és saját magát is meglepte a teljesítményével.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Bence második lett, és csalódottan nyilatkozott. Luca a tizedik helyen végzett, és szívből örült.
A két reakció első pillantásra ellentmondásosnak tűnhet, pedig pontosan megmutatja, mennyire keveset árul el önmagában egy helyezés.
A sport szerethető kegyetlensége, hogy szinte mindent mér. Métert, találatot, másodpercet, pontot, helyezést. A célvonal és a mérőszalag tárgyilagos. Az eredményjelző táblára már nem fér fel az elmúlt hónapok munkája, a fájdalom, a kétség, a sérülésből való visszatérés vagy annak a története, hogy ki honnan jutott el odáig. A 80,30 méter pontos adat. A 12,68 másodperc is az. Az értékük megértéséhez azonban hozzátartozik az elvégzett munka és az út, amely odáig vezetett.
Utánpótláskorú versenyzőkkel foglalkozó sportegyesület vezetőjeként sok személyes élményem is van ezzel kapcsolatban, hiszen látom a versenyeken, hogyan élik meg a gyerekek az eredményeiket. A legfelszabadultabb öröm általában az első és a harmadik helyezett arcán jelenik meg. Az első győzött, a harmadik pedig felkerült a dobogóra. A második hely már egészen különös lelki helyzet. A gyerekek többsége is úgy érzi, hogy egyetlen lépésre maradt el az első helytől. Ezüstérmet tart a kezében, közben az arany közelségét éli át. Örül a dobogónak, a teljesítményének és az elismerésnek, az örömbe mégis belevegyül a lecsúszás élménye. Kívülről mi egy ragyogó érmet látunk. A sportoló azt a néhány tized- vagy századpontot, századmásodpercet vagy centimétert is látja, amely közte és a győzelem között maradt.
A sportoló hónapokon vagy éveken keresztül készül egy néhány másodpercig, percig vagy óráig tartó megmérettetésre. A végső eredményhez azonban rengeteg körülmény együttállása szükséges: az aznapi fizikai állapot, a lelki teherbírás, az alvás, az időjárás, a pálya, a felszerelés, egy korábbi sérülés, a verseny ritmusa, a riválisok teljesítménye. A legalaposabb felkészülés ellenére is elmaradhat a várt eredmény, és egy nehéz időszak után is megszülethet valakinek élete egyik legjobb eredménye.
Az emberi teljesítménytől ugyanis idegen a gépszerű kiszámíthatóság.
Egyetlen versenyeredmény olyan, mint egy pillanatfelvétel. És a verseny után elhangzó mondatok is ehhez a pillanatfelvételhez tartoznak. A sportoló még az eredmény közvetlen érzelmi hatása alatt áll. A testében ott van a verseny feszültsége, a fejében újra lejátszódnak a mozdulatok, és pontosan érzi, hol csúszott ki a kezéből az, amire készült. Ilyenkor a csalódás is hangot kaphat. Lehet dühös, sírhat, keresheti a hibát, és kimondhatja, hogy többet várt magától. Aztán visszatalál ahhoz a belső középponthoz, ahonnan ismét el tud indulni.
A bajnoki mentalitás része, hogy a sportoló megtanulja a helyén kezelni a pillanatnyi eredményét. Mert tágabb összefüggésben képes látni önmagát: honnan indult, hol tart, mi van mögötte, és mire lehet még képes. Ehhez belső stabilitás, önismeret, tudatosság, elszántság és hit kell. Hit önmagában, a felkészülésében, az edzőjében, az elvégzett munkában és abban, hogy az út egyetlen állomás után is folytatódik.
Van, hogy erre a belső újrarendeződésre csupán néhány órája marad. Egy úszónak újabb számban kell rajtkőre állnia, egy tornásznak újabb szeren kell bemutatnia a gyakorlatát, egy küzdősportolónak ismét szőnyegre kell lépnie. Az előző verseny csalódását hátrahagyva az újabb rajtnál már teljes figyelemre, erőre és jelenlétre van szüksége. Ott ismét a maximumra, akár élete legjobb teljesítményére törekszik.
Halász Bence csalódottsága számomra az igényességről is beszél. Ismeri a saját képességeit, tudja, milyen munkát végzett, és érzi a különbséget a megszerzett ezüstérem, valamint a benne rejlő teljesítmény között. Közben a hazai közönség biztatását szívmelengetőnek nevezte, a verseny különleges hangulatában pedig egy kicsit rocksztárnak érezte magát.
Kozák Luca öröme számomra szintén pontos önismeretről árulkodott. A tizedik hely mögött meglátta élete harmadik legjobb eredményét és pályafutása addigi legstabilabb idényét. Tudta, mit jelent számára a 12,68.
Mindketten a saját útjukhoz és képességeikhez viszonyították azt, ami aznap történt velük.
Ezért lehet egy második hely fájdalmas, és egy tizedik hely felemelő. Ezért őrizheti meg egy vártnál gyengébb verseny után is az értékét mindaz a munka, amelyet a sportoló beletett.
És lássuk be, mi, a pálya szélén, a lelátón vagy az otthon kényelmes fotelében ülve olykor hajlamosak vagyunk egyetlen kudarcból vagy sikerből messzemenő következtetéseket levonni. Pedig érdemes lenne gyakrabban átgondolnunk egy-egy eredmény láttán: mi van a szám mögött? Milyen útról érkezett oda az ember? Mit győzött le közben? Mire volt képes aznap? És vajon mit kezd majd mindazzal, ami a pályán történt?
Ez a bajnoki mentalitás a sport világán kívül is sokat taníthat nekünk.
Vendégszerzőnk:
dr. Tóth Krisztina,
stratégiai kommunikációs tanácsadó,
