Mutsaerts püspök azzal kezdi gondolatait, hogy a válság nem új keletű jelenség: a történelem során korrupt pápák, eretnekségek és egyházszakadások sora igazolta már, hogy az Egyház fennmaradása nem emberi szervezőkészségnek, hanem az isteni eredetnek köszönhető. A gond akkor kezdődik, amikor az Egyház tagjai már nem biztosak abban, mi az igazság, mi a bűn, mi a házasság, a papság vagy az irgalmasság.

Írásában rámutat, hogy olyan kultúrában élünk, ahol a változást automatikusan fejlődésnek tekintjük. Az isteni kinyilatkoztatás azonban nem egy szoftverfrissítést igénylő iPhone. Az Egyház feladata nem az, hogy folyamatosan új vallást gyártson, hanem a kapott igazság őrzése, elmélyítése és hirdetése. Bár a lelkipásztori módszerek és az egyház igazgatási formák változhatnak, az igazság nem lehet ma igaz, holnap pedig hamis.

A jelenlegi folyamatok kapcsán kifejti: a párbeszéd és a hallgatás hasznos eszköz, de a legfőbb kérdés az, hogy kire hallgatunk. Ha a konzultációk eredménye kísértetiesen hasonlít a szekuláris világ kívánságlistájára, akkor nem a Szentlélekre, hanem a korszellemre hallgattunk. A Szentlélek ugyanis meglepő módon rendszerint folytonosságban beszél azzal, amit az elmúlt kétezer évben tanított.

A püspök emellett figyelmeztet az irgalmasság és a bűn jóváhagyásának összetévesztésére is. Krisztus irgalma sosem jelentette a bűn elbagatellizálását. Aki szerint nincs bűn, annak nincs szüksége Megváltóra sem. Ezért a lelkipásztoroknak bátran és rendszeresen kell prédikálniuk a kegyelemről, a szentségekről, a gyónásról, az erényekről és a megtérésről.

Ugyancsak kiemelt témája a liturgia védelme. A szentmise nem a közösség önünneplése, hanem Krisztus áldozata, ahol a pap nem stand-up előadó. Ugyanakkor int a tradicionális hívek felé is: a tradíció szeretet nélküli megélése csupán csupasz régészetté válik.

Különösen éles megállapításokat tesz a fiatalok pasztorációjáról. Hiba a fiatalokat vallási porcelánként kezelni, alacsony mércét szabva nekik. Nem a felhígított követelmények és a felszínes szlogenek vonzzák őket, hanem az igazság, a mélység, az aszkézis, a csend és a szentségi élet. Amikor borra vágynak, nem szabad őket szörppel kínálni.

A papság és a hivatások kapcsán hangsúlyozza, hogy a hiányra nem a bürokratikus átszervezés vagy a menedzsment-szemlélet a válasz. A fiatal férfiakat az hívja el, ha életüket Krisztusnak adhatják, a szentmisét méltóan ünnepelhetik és lelkeket vezethetnek az örökkévalóság felé.

Végül rámutat a laikusok felelősségére is: nem szabad arra várni, hogy Róma vagy a püspöki kar oldjon meg mindent. Az első keresztényeknek sem volt professzionális kommunikációs ügynökségük, mégis evangelizálták a Római Birodalmat. A legfontosabb katekézis a családokban, az iskolákban és a mindennapi hivatásgyakorlás során történik. Az Egyházat nem mi mentjük meg – az Egyház Krisztusé, a mi feladatunk pedig a hűség, az imádság és a tiszta evangéliumi tanúságtétel.