Uram,

olyan könnyű azt néznem, ami hiányzik.

Amit még nem értem el.
Amit mások megkaptak, én pedig nem.
Amit elveszítettem.
Amit másképp szerettem volna.

És közben sokszor észre sem veszem mindazt, amit már a kezembe adtál.

Köszönöm ezt a reggelt.

Köszönöm azokat, akiket szerethetek.
Azokat, akik szeretnek engem.
Az otthont, ahová hazatérhetek.
A kenyeret az asztalon.
A munkát, amely néha elfáraszt, mégis feladatot ad.
A csendes pillanatokat, amikor végre meghallhatom a saját gondolataimat – és talán Téged is.

Uram, taníts különbséget tenni aközött, amire valóban szükségem van, és aközött, amiről a világ elhitette velem, hogy nélküle nem lehetek boldog.

Amikor mások életéhez mérem a sajátomat, emlékeztess arra, hogy Te nem mások útját adtad nekem.

Hanem az enyémet.

Amikor elégedetlen vagyok, nyisd fel a szememet arra, ami már az enyém.

Amikor pedig nehéz az út, adj erőt ahhoz, hogy ne csak azt kérdezzem:

„Miért történik ez velem?”

Hanem azt is:

„Uram, mire akarsz megtanítani általa?”

Nem kérek ma könnyű életet.

Csak annyit kérek, hogy ne kelljen nélküled járnom benne.

Adj bölcsességet ahhoz, amit megváltoztathatok.

Türelmet ahhoz, amit nem tudok megváltoztatni.

Bátorságot ahhoz, amit meg kell tennem.

És hitet azokban a pillanatokban, amikor még nem látom, merre vezet tovább az út.

Segíts, hogy ma ne rohanjak el minden mellett.

Hogy észrevegyem a napfényt az ablakon.

Egy kedves szót.

Egy ölelést.

Egy pohár vizet.

Egy ember tekintetét.

Mindazokat az apró csodákat, amelyek mellett azért megyek el olyan könnyen, mert megszoktam, hogy vannak.

És amikor ma este visszanézek erre a napra, hadd tudjam kimondani:

nem volt tökéletes.

De ajándék volt.

Köszönöm, Uram.

Ámen.