Hankó Balázs interjújából könnyű kiemelni a 17,3 milliárd forintot, az 1079 támogatási ügyet, az NKA működését és azt a két, egymással szemben álló történetet, amelyből az egyik szerint jogszerű döntések születtek, a másik szerint súlyos bűncselekmény gyanúja merült fel.

Ezeket majd iratoknak, tanúvallomásoknak, bizonyítékoknak és végül a bíróságnak kell eldönteniük, nem politikai hangerőnek, nem kommentmezőknek és nem annak, hogy ki kit szeret vagy gyűlöl jobban.

Engem mégsem ez ütött meg leginkább.

Hanem az a pillanat, amikor Hankó már nem volt miniszter, nem volt politikus, nem volt egy ügy egyik szereplője, hanem egyszerűen apa, aki arról beszélt, hogy ha ő nem lesz otthon, a legidősebb fia marad a családban a legidősebb férfi.

Ez a mondat többet mondott el az egész történet emberi áráról, mint sok oldalnyi politikai magyarázat.

Nem azért, mert bizonyít bármit.

Nem bizonyít.

Egy ember bűnösségét vagy ártatlanságát nem a gyerekei tekintete dönti el, de azt igenis megmutatja, hogy minden eljárásnak van egy olyan oldala, amely soha nem kerül bele a határozatokba: az otthon maradók.

A büntetőeljárás aktáiban dátumok, összegek, vallomások, gyanúsítások és döntések sorakoznak, de nincs bennük az a pillanat, amikor egy gyerek először érti meg, hogy az apja talán nem jön haza, nincs bennük a vacsoraasztal csendje, nincs bennük az anya arca, és nincs bennük az sem, mit őriz meg ebből a család húsz év múlva.

Pedig ez is része a történetnek.

És gyakran ez marad meg a legtovább.

A gyerek nem közszereplőt lát, hanem az apját

Nem tudjuk, mit gondolnak Hankó Balázs fiai, nem tudjuk, kit tartanak felelősnek, és nem tudjuk, milyen következtetést vonnak majd le ebből az egészből, ezért nem volna tisztességes gyűlöletet, bosszúvágyat vagy politikai álláspontot adni a szájukba.

De azt nem kell találgatni, hogy az ilyen élmények nyomot hagynak.

Egy gyerek számára az apa nem név a hírfolyamban, nem mandátum, nem pártpolitikai szereplő és nem egy ügyészségi közlemény egyik sora, hanem az az ember, aki este belép az ajtón, leül az asztalhoz, kérdez, vitatkozik, nevel, hibázik, szeret és része annak a világnak, amelyet a gyerek addig biztosnak hitt.

Amikor ezt a világot megrázza valami, abból emlék lesz.

Ha Hankó bűnösségét bizonyítják, azzal kell együtt élnie a családjának.

Ha nem bizonyítják, akkor egészen mással.

De egyik sem múlik el attól, hogy egyszer bezárják az aktát.

A politika közben mindent jellé alakít

A modern politika egyik legrosszabb tulajdonsága, hogy szinte mindent jelképnek néz, ezért az őrizetbe vett emberből pillanatok alatt trófea lesz, a nyomozásból kampánytéma, a gyanúsításból mém, a bilincsből üzenet, miközben a család, amely mindezt belülről éli át, egyszerűen eltűnik a képből.

Az egyik oldal ünnepel, a másik tiltakozik, odahaza pedig valakinek el kell mondania a gyerekeknek, mi történik.

Hankó politikai indíttatású eljárásról beszél.

Az ügyészség súlyos bűncselekmény gyanújáról.

A kettő között óriási a távolság, és ezt a távolságot nem szlogeneknek, hanem bizonyítékoknak kell áthidalniuk.

Ennyi volna a jogállam lényege.

Nem mentünk fel senkit azért, mert szeretjük.

És nem ítélünk el senkit azért, mert nem.

A családi emlékezet nem választási ciklusokban működik

Hankó az interjúban a saját nagyapja történetét is felidézte, akit elmondása szerint egy családi ünnepségről vittek el, és a párhuzamot lehet vitatni, túlzónak tartani vagy elutasítani, de egy dolgot mégis pontosan megmutat: a családok emlékezete nem négy évre szól.

Hanem generációkra.

A gyerekek nem biztos, hogy húsz év múlva arra emlékeznek majd, melyik paragrafus szerepelt a gyanúsításban, vagy mekkora összeget írt egy ügyészségi közlemény.

Arra viszont igen, hogyan nézett ki az apjuk azon a napon.

Arra, mit mondott.

Arra, hogyan hallgatott az anyjuk.

Arra, kik beszéltek róla gyűlölettel, kik örültek, kik hallgattak, és arra is, mi derült ki később abból, amit akkor mindenki olyan biztosan tudni vélt.

Az ilyen élményekből nem szükségszerűen születik gyűlölet, de születhet bizalmatlanság, keserűség és az a tartós érzés, hogy az állam nem valami távoli intézmény, hanem valami, ami egyszer belépett az ajtón, és elvitte az apádat.

Ezért nem mindegy, hogyan jár el a hatalom.

Bármelyik.

Egyszer majd ők mesélik tovább

A politika szeret úgy tenni, mintha minden történet vele kezdődne és vele is érne véget, pedig a politikusok eltűnnek, a kormányok lecserélődnek, a mandátumok lejárnak, a családi történetek viszont maradnak.

Ma Hankó Balázs van a középpontban.

Tíz vagy húsz év múlva azok a fiúk lesznek felnőttek, akik most mindezt végignézik, és majd ők döntik el, mit visznek tovább belőle.

Lehet, hogy azt mondják: apánk hibázott, és felelnie kellett.

Lehet, hogy egészen mást.

Ezt ma senki nem tudhatja.

De egy dolog valószínű.

Nem arra fognak emlékezni, ki nyerte az aznapi politikai csatát, melyik oldal mit posztolt, vagy hány százalékon állt valamelyik párt.

Hanem arra, milyen volt otthon a csend, mit mondott az apjuk, mit nem tudott megígérni, és arra az estére, amikor nem ment haza.