Szeptember 14-én a kereszténység egyik legősibb ünnepét, a Szent Kereszt felmagasztalását ünnepeljük. Különös ünnep ez: egy kivégzőeszköz áll a középpontjában, amely Krisztus által mégis az élet, a megváltás és a remény jelévé vált.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
A keresztet ma szinte észre sem vesszük. Ott van a templomtornyokon, a nyakunkban, az otthonaink falán, sírok fölött és utak mentén. Krisztus korában azonban semmi felemelő nem volt benne: a római birodalom egyik legkegyetlenebb kivégzési módját jelentette, a megaláztatás és a teljes kiszolgáltatottság jelképe volt.
Talán éppen ezért olyan megrendítő, hogy a kereszténység nem eltüntette ezt a jelet, hanem a középpontjába állította.
Nem azért, mert a szenvedést önmagában jónak tartaná, és nem azért, mintha Isten azt kívánná, hogy az ember keresse a fájdalmat. Hanem azért, mert Krisztus keresztje azt üzeni: még abból a helyzetből is vezethet út az élet felé, amely emberi szemmel már teljes vereségnek látszik.
Az egyházi hagyomány Szent Ilonához, Nagy Konstantin császár édesanyjához köti Krisztus keresztjének jeruzsálemi megtalálását. A Szent Sír fölé emelt bazilikát 335 szeptemberében szentelték fel, és szeptember 14-én mutatták fel ünnepélyesen a keresztereklyét a híveknek. Innen ered a Szent Kereszt „felmagasztalásának” ünnepe.
De a mai ünnep értelme jóval több egy régi ereklye történeténél.
A kereszt arról beszél, hogy Isten nem távolról szemléli az ember fájdalmát. Krisztus nem magyarázatot adott a szenvedésre, hanem belépett abba. Megismerte a félelmet, az árulást, a megaláztatást, a testi fájdalmat és azt a rettenetes emberi pillanatot is, amikor úgy tűnik, hogy minden elveszett.
És mégsem minden veszett el.
A Szent Kereszt ünnepe ezért nem a szenvedés ünnepe, hanem annak a reménynek az ünnepe, hogy a szenvedésnek nem kell az utolsó szónak lennie.
János evangéliumában, amely ehhez az ünnephez kapcsolódik, Krisztus Nikodémusnak arról beszél, hogy az Emberfiát fel kell emelni, „hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen”. A kereszt értelme ebben a mondatban válik világossá: nem az ítélet, hanem a megmentés áll a középpontban.
Ez talán azokban az időszakokban érthető meg a legmélyebben, amikor az ember maga is cipel valamit. Egy betegséget. Egy veszteséget. Egy csalódást. Egy döntést, amelynek következményeit már nem lehet visszafordítani. Egy félelmet, amelyről mások talán nem is tudnak.
A kereszténység ilyenkor nem azt mondja: ne fájjon.
Azt mondja: nem vagy egyedül benne. És nem biztos, hogy itt ér véget a történet.
Ezért emeli magasra az Egyház szeptember 14-én a keresztet. Nem a fájdalmat magasztalja, hanem Krisztust, aki megmutatta, hogy a szeretet még ott is képes győzni, ahol emberi szemmel már csak veszteség maradt.
