Van valami különleges abban, amikor egy szent neve önmagában is mesél. Az „Aranyszavú” nem csak díszítő jelző – olyan, mint amikor valaki annyira szépen és igazán beszél, hogy az ember szinte ízlelni tudja a szavait. Július 30-án az Egyház éppen ilyen embert ünnepel: Aranyszavú Szent Pétert, Ravenna 5. századi püspökét, akit később egyháztanítóvá is avattak.

Péter Imolában született, valószínűleg a 4. század vége felé. Cornelius püspök nevelte, ő keresztelte meg, ő szentelte diakónussá. Aztán jött a fordulat: amikor Ravenna püspöki széke megüresedett, a nép más jelöltet akart, de III. Szixtusz pápa – a hagyomány szerint álom vagy isteni ihletés nyomán – mégis őt választotta. Ravenna akkoriban a nyugati birodalom fővárosa volt, császári udvarral, Galla Placidia császárnővel, politikai feszültségekkel és még mindig élő pogány szokásokkal. Nem könnyű terep egy püspöknek.

A ravennai püspök, akit még a császár is csodált

Péter mégsem hosszú, unalmas prédikációkat tartott. Rövid, tömör, de olyan erőteljes beszédeket, hogy a császárnő állítólag már az első után aranyszavúnak nevezte. Körülbelül 176 homíliája maradt fenn – ezekben a hitvallást magyarázta, Szűz Máriáról, Keresztelő Jánosról és az Eucharisztiáról beszélt, és folyamatosan arra buzdította a híveket, hogy bízzanak Isten irgalmában. Egyik legszebb gondolata így hangzik:

Nagy műveket vitt végbe az Úr, de nagyságát csak az irgalom nagysága múlja felül… Az irgalom betölti az eget, betölti a földet.

Nem csak szavakkal dolgozott. Templomokat építtetett, a szegényekről és a foglyokról gondoskodott, és határozottan fellépett a még fennmaradó pogány szokások ellen. Amikor a monofizita Eutükhész hozzá fordult támogatásért, ő egyszerűen Rómára, Nagy Szent Leóra mutatott: ott van Péter utóda, ő döntsön. Halálát közeledni érezve visszatért szülővárosába, Imolába, és ott temették el Szent Kasszián vértanú mellé. 1729-ben XIII. Benedek pápa egyháztanítóvá emelte.

Ugyanezen a napon emlékezünk Szent Abdonra és Szennenre is. Két perzsa származású férfiról van szó, akik a 3. században, Decius vagy Diocletianus idején kerültek Rómába. A legenda szerint előkelő ifjak voltak, hadifoglyok, akiket a keresztények kiváltottak. Ők pedig azzal töltötték idejüket, hogy eltemették a kivégzett vértanúk holttesteit – ez akkoriban életveszélyes tett volt. Amikor felfedezték őket, nem voltak hajlandók áldozni a pogány isteneknek. Az arénába vitték őket, oroszlánok és medvék közé, de az állatok nem bántották őket. Végül a gladiátorok végeztek velük. Sírjuk a Pontianus-temetőben volt, ereklyéiket ma Rómában, a Szent Márk-bazilikában tisztelik.

Érdekes, hogy a magyar néphagyományban is nyomot hagytak. Rozsnyó vidékén például azt tartották, hogy ha a szentek napján napfelkelte előtt felírják a ház gerendájára: Abdon, mindenféle csúszómászó állatok, akkor a férgek elpusztulnak. A székelyeknél pedig a fákat „megkongatták” ezen a napon, hogy kipusztuljanak.

Július 30. tehát nem csupán egy dátum a naptárban. Egy aranyszavú püspök, aki rövid mondatokkal is mélyre hatolt, és két bátor férfi, akik a legveszélyesebb körülmények között is a holtak iránti tiszteletet és a hitüket választották. Az egyik a szavak erejét mutatja meg, a másik a tettekét. Mindkét példa ugyanarra emlékeztet: a hit akkor is aranyat ér, ha röviden és egyszerűen mondjuk ki, és akkor is, ha csendben, de kitartóan cselekszünk.