Korunk kultúrája a kontroll bűvöletében él. Úgy érezzük, mindent nekünk kell irányítanunk: a karrierünket, a testünket, az imázsunkat, és legújabban a halálunk pillanatát is. Az eutanázia melletti érvek gyakran az „autonómia” és az „önrendelkezés” modern jelszavaiba öltöznek. Keresztényként azonban, amikor a kórházi ágyak csendjében a végső kérdésekkel szembesülünk, fel kell tennünk a kérdést: valóban a saját magunk urai vagyunk, vagy valami sokkal nagyobb terv részei?

A keresztény emberkép alapköve, hogy az élet nem a saját tulajdonunk, hanem ajándék. „Isten a maga képmására teremtette az embert” (Ter 1,27), ez a fundamentum pedig minden egyes emberi lénynek elidegeníthetetlen méltóságot ad – függetlenül attól, hogy az illető produktív tagja-e a társadalomnak, vagy éppen magatehetetlenül fekszik egy intenzív osztályon. Az élet szentsége nem a testi épség függvénye. A méltóságot nem a betegség veszi el, és nem az orvosi beavatkozás adja vissza; az Istentől kapott pecsét rajtunk.

Amikor a világi közbeszéd a „méltóságteljes halálról” (eu-thanasia) beszél, gyakran összemossa a kegyelmet a feladással. Keresztény szempontból az igazi könyörületesség (com-passio, azaz „együtt-szenvedés”) nem a szenvedő ember kioltását jelenti, hanem a szenvedésében való osztozást.

A fájdalom és a haldoklás misztérium

Krisztus a kereszten nem a megfutamodást, nem a gyors és fájdalommentes halált választotta, hanem a végsőkig való szeretetet és a szenvedés vállalását. Ezzel a szenvedés többé nem egy értelmetlen biológiai hiba lett, hanem a megváltás és a lelki tisztulás lehetséges terepe. Természetesen ez nem jelenti a fájdalom mazochista imádatát. A keresztény etika nem követeli meg a céltalan, mesterséges életmeghosszabbítást (a terapeutikus túlbuzgóságot), ha a halál folyamata már visszafordíthatatlanul elindult. Szabad engedni a természet rendjét, szabad csillapítani a fájdalmat – de nem szabad szándékosan siettetni a véget.

Ha a társadalom elfogadja, hogy bizonyos életek „már nem érdemesek a megélésre”, egy rendkívül veszélyes spirituális és morális határt lép át. Onnantól kezdve az emberi élet értéke relatívvá válik, mérhetővé teszi a hasznosság és a fájdalommentesség. Mi lesz a következő lépés? Az idős, demens betegek? A mentális sérültek? A csúszós lejtő nem alaptalan félelem, hanem a bűnbe esett emberi természet logikus következménye.

Az egyháznak és a hívő közösségnek nem az a feladata, hogy ítélkezzen a végső kétségbeesésben lévő, szenvedő emberek felett. A mi feladatunk az irgalmas szamaritánus jelenléte. Olyan társadalmat kell építenünk, ahol a hospice-ellátás, a palliatív orvoslás és a szeretet kötelékei olyan erősek, hogy egyetlen betegnek se kelljen azt éreznie: a halál az egyetlen kiút a magányból vagy a teherré válásból.

Az élet utolsó fejezete nem a mi autonómiánk diadala, hanem a rábízás és az elengedés kegyelmi ideje. Keresztényként hinni annyit tesz, mint tudni: a halál nem a semmi sötétsége, hanem az Atya hazaváró ölelése. És ezt a hazatalálást nem siettetni kell, hanem békével, hittel megvárni.