A vita lényegében arról szól, hogy ki és milyen feltételekkel engedhet be külső szereplőket az oktatásba.

Ez elsőre technikai kérdésnek tűnhet, de gyorsan világnézeti és szülői jogi vitává válik.

Az egyik álláspont szerint az iskoláknak szükségük van külső szakmai szereplőkre. Egy pedagógus nem feltétlenül szakértője a drogprevenciónak, a diszkriminációnak, az internetes zaklatásnak, a fogyatékosságügynek vagy más speciális témáknak. Egy tapasztalt civil szervezet olyan tudást és gyakorlati tapasztalatot vihet be az osztályterembe, amely az iskola saját eszközeiből hiányzik.

Ebben az értelemben a civil jelenlét nem feltétlenül ideológiai kérdés. Sokszor egyszerűen szakmai kapacitás.

A másik oldal viszont azt mondja: egy iskola nem semleges konferenciaterem.

A gyerekek kötelezően járnak oda, a szülők pedig joggal akarhatják tudni, milyen szervezet milyen értékrenddel, milyen módszerrel és milyen tartalommal beszél hozzájuk. Ez különösen akkor válik érzékennyé, amikor nem pusztán egészségügyi vagy technikai ismeretekről, hanem identitásról, szexualitásról, vallásról vagy társadalmi konfliktusokról van szó.

Innen nézve már nem az a fő kérdés, hogy „bejöhet-e a Labrisz”.

Hanem az, hogy mi legyen az általános szabály.

Ha azt mondjuk, hogy külső civil szervezeteknek nincs helyük az iskolában, akkor ezt elvileg ugyanúgy alkalmazni kellene drogprevenciós, roma integrációs, fogyatékosságügyi, keresztény vagy életvédő szervezetekre is.

Ha viszont azt mondjuk, hogy az iskola szabadon meghívhat bárkit, akkor rögtön felmerül, milyen ellenőrzés mellett, és mekkora tájékoztatást vagy beleszólást kapjon a szülő.

Itt három jogos érdek ütközik egymással.

Az iskolának szüksége van bizonyos szakmai önállóságra. A szülőnek joga és felelőssége van gyermeke nevelésében. Az államnak pedig garantálnia kell, hogy a kötelező oktatás keretében működő programok szakmailag ellenőrizhetők és jogszerűek legyenek.

Közben van egy negyedik szereplő is: maga a gyerek.

Az ő érdeke nem feltétlenül esik teljesen egybe sem az államéval, sem az iskola vezetéséével, sem a civil szervezetével, de még a szülőével sem minden helyzetben. Az oktatási rendszernek ezért egyszerre kellene védenie a gyereket a káros vagy manipulatív tartalmaktól, és hozzáférést biztosítania olyan információkhoz is, amelyekre szüksége lehet.

Talán ezért nehéz ezt egyszerű kultúrharcos kérdéssé redukálni.

Lehet vitatni egy adott szervezet szemléletét vagy módszereit. Lehet támogatni is őket. A szabályozás szempontjából azonban ennél fontosabb kérdés, hogy ugyanazok a feltételek vonatkoznak-e mindenkire.

Ki engedélyezi a programot? Megismerhető-e előre a tartalma? Milyen képesítése van annak, aki foglalkozást tart? Kötelező-e rajta részt venni? Kell-e szülői tájékoztatás vagy hozzájárulás?

Ezekre adott válaszok döntik el, hogy a civil szervezetek iskolai jelenléte szakmai együttműködés lesz-e vagy újabb politikai frontvonal.

A mai budapesti esemény ezért nemcsak arról szól, hogy néhány szervezet újra megjelenik az oktatás közelében.

Hanem arról is, hogy Magyarországnak előbb-utóbb világosabb választ kell adnia arra: milyen szabályok mellett engedünk be külső szereplőket abba a térbe, ahol a gyerekek nem egyszerűen információt kapnak, hanem világképet is építenek.