Súlyos állítások, határozott cáfolat

Szabados a közösségi oldalán arról írt, hogy 12–13 éves korától olyan közegben sportolt, ahol idővel már nem azért ment edzésre, mert szeretett volna, hanem mert félt attól, mi történik, ha nem teljesíti az elvárásokat.

Egy konkrét esetben azt állítja, edzője úgy ütötte meg, hogy eleredt az orra vére. Édesapja augusztus 31-én tett feljelentést kiskorú veszélyeztetése és gyermekbántalmazás miatt.

Németh Zsolt, a Dobó SE szakmai igazgatója közleményében valótlannak és megalapozatlannak nevezte a személyére vonatkozó állításokat.

Vagyis jelenleg vádakról és egy folyamatban lévő ügyről beszélünk.

A mögötte lévő probléma viszont bizonyosan létezik, és jóval nagyobb egyetlen klubnál vagy sportágnál.

Hol ér véget az edzői szigor?

Az élsport valóban komoly fizikai és lelki terheléssel jár. Aki magas szintre akar jutni, annak meg kell küzdenie a fáradtsággal, a kudarcokkal, az ismétléssel és a kritikával, és sokszor akkor is folytatnia kell a munkát, amikor legszívesebben abbahagyná.

Egy jó edző magasra teheti a mércét, és olykor olyat is ki kell mondania, amit a sportoló nem akar hallani. Éppen ezért fontos világosan megkülönböztetni két egészen különböző dolgot: a követelményt és a megalázást, a fegyelmet és a félelemkeltést, a komfortzónából való kilépést és a hatalommal való visszaélést.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság sportolók védelméről szóló anyagai a sport hierarchikus felépítését és a „győzelem mindenáron” kultúráját is azok közé a tényezők közé sorolják, amelyek növelhetik a bántalmazás kockázatát.

Egy gyerek számára az edző nem egyszerűen egy felnőtt

Egy tizenhárom éves sportolónál ehhez még hozzájön valami: az edző nem egyszerűen egy felnőtt az életében. Ő dönthet arról, ki versenyez. Ő értékeli a teljesítményt. Rajta keresztül vezethet az út a válogatottság, az eredmények, végső soron az egész elképzelt sportkarrier felé.

Egy gyereknek ebben a helyzetben jóval nehezebb azt mondania, hogy „ezt velem nem lehet megtenni”, mint egy felnőtt munkavállalónak felállni egy munkahelyről. És még nehezebb, ha azt hallja, hogy mindez normális.

„Ilyen az élsport.” „Mi is kibírtuk.” „Majd megerősödik tőle.”

„Ilyen az élsport” – de mit igazolhat ez?

Ezek a mondatok azért veszélyesek, mert lehet bennük valamennyi igazság. Az élsport tényleg nem kényelmes.

Csakhogy ebből nem következik, hogy minden módszer elfogadható, amely végül eredményt hoz.

Ezt a Magyar Atlétikai Szövetség szabályzata is egyértelműen rögzíti: minden sportolónak joga van olyan környezetben atletizálni, amely mentes az erőszaktól, a bántalmazástól, a zaklatástól és a kizsákmányolástól.

Talán ez a legegyszerűbb határvonal.

Egy jó edző megkövetelhet nagyon sokat egy gyerektől. De nem követelheti meg tőle, hogy a sportért cserébe a félelmet vagy a megaláztatást is fogadja el.

A sportnak nem kell várnia a válasszal

A Szabados-ügyben azt, hogy ezt a határt átlépték-e, és pontosan mi történt, az eljárásoknak kell tisztázniuk.

A sportnak viszont addig sem kell várnia egy fontosabb kérdéssel:

hogyan teremthet olyan közeget, ahol egy tizenhárom évesnek nem kell előbb felnőtté válnia ahhoz, hogy ki merje mondani, ha valami nincs rendben?