Van az a pont, amikor az ember reggel kinyitja a híreket, és már nem tudja eldönteni: ez most a valóság, vagy valaki a háttérben nagyon jó érzékkel írja tovább a magyar kabarét. Mert hát lássuk be, mostanában szinte minden áldott napra jut legalább egy ilyen pillanat.

„Nem hinném…”

Mindössze ennyit firkált oda Magyar Péter egy közmédiás kinevezés híre alá a Facebookon. Két szó. Nem hivatalos határozat, nem miniszteri utasítás, még csak nem is egy összetett mondat.

Aztán mi történik? A kinevezéseket szélsebesen visszavonják.

De hát biztosan nincs itt semmiféle összefüggés, ugye? Ugyan már. Nem hinném.

Persze, tegyük fel a kedvükért, hogy tényleg a csillagok szerencsétlen együttállásáról van szó! A közmédia vezetése pont abban a pár órában, teljesen önállóan, a saját mélyenszántó szakmai meggyőződésétől vezérelve jutott arra, hogy mégsem azokkal akarja építeni a jövőt, akikkel öt perccel korábban még igen. Előfordul az ilyesmi, nem? Az ember felkel, kinevez valakit, megeszik egy szendvicset, aztán ebédre rájön, hogy mégse.

Csak tudják, mi ebben az igazán gyönyörű? Hogy milyen félelmetes sebességgel váltunk át megint a jó öreg reflexekre. Mert ugye az volt a nagy ígéret, hogy mostantól minden másképp lesz. Hogy a közmédia független, szilárd bástya, ahol nem politikus mondja meg, ki léphet be a kapun, nem telefonálnak le a pártközpontból, és főleg nem kell remegő kézzel találgatni, mire gondolhatott a Főnök. Tizenhat évig hallgattuk, hogy ettől a tempótól kell végre megszabadulni.

Ehhez képest elég volt egyetlen komment. Két szó. És máris pattog mindenki.

A történetnek meg ad egy különösen fanyar ízt, hogy már a sajátjaik sem bírják cérnával. A Népszava büszkén számol be róla, hogy az Amnesty International hazai igazgatója a Klubrádióban marta össze magát a témán, bírálva a közmédiát meg Magyar Péter reakcióját is.

Álljunk meg itt egy pillanatra, és ízlelgessük ezt a névsort! Népszava. Amnesty. Klubrádió. És a kritika célkeresztjében: Magyar Péter. Na, hát ha ez nem az új világ, akkor semmi!

Közben meg az Átlátszó hozza a hírt, hogy a Mészáros-féle V-Híd megnyerte az első állami megbízását a választások óta. Természetesen egyajánlatos tenderen. Verseny? Minek az, ha egyedül is lehet indulni.

Félreértés ne essék, gyorsan leszögezem: ettől még nem történt bűncselekmény. Egy egyajánlatos közbeszerzés önmagában nem korrupció, Mészáros cége meg miért ne indulhatna bármilyen állami pályázaton? Ha megfelel a papír, hát nyerjen. Én ezt tényleg így gondolom.

Csak közben nyilván eszembe jut az is: tavaly ilyenkor vajon hányan mondták volna ki ugyanezt a mondatot rezzenéstelen arccal egy V-Híd-győzelem után? Nem hinném, hogy túl sokan.

És valójában itt van a kutya elásva. Nem Mészáros Lőrincen, meg nem is egy Facebook-kommenten.Hanem azon, hogy elképesztő tempóban tanuljuk újra azt a régi, mérgező társasjátékot, aminek egyetlen alapszabálya van: ugyanaz a történet egészen mást jelent attól függően, hogy a mi emberünk csinálja, vagy az ellenfél.

Ha a másik oldal teszi: égbekiáltó skandalum, diktatúra, arrogancia. Ha a mi emberünk: hát, kérem, a körülmények… meg a véleményszabadság! Ha az ellenfél miniszterelnöke szól le a tévébe: durva politikai nyomásgyakorlás. Ha a mi kedvencünk kommentel kettőt: csak tisztázta az álláspontját. Ha Mészáros nyer a régi rendszerben: csúcsra járatott NER. Ha az újban: a jogállam diadala, hiszen politikai alapon mégsem lehet kizárni szegényt!

Persze, hogy nem lehet. Csak milyen kár, hogy ez a nagy jogállami megvilágosodás mindig csak akkor érkezik meg, amikor a nekünk szimpatikus elit ül a kormányrúdnál.

De ha ez még nem lenne elég, Kalocsán odáig fajult a hőség és a víz körüli kollektív paranoia, hogy maga a polgármester volt kénytelen könyörögni a népnek: ne jelentgessék már fel egymást tömegesen, csak mert a szomszéd kiállt locsolni! Ugyanis Kalocsán semmiféle vízkorlátozás nincs.

Hát nem gyönyörű? Tilalom az nincs, de a feljelentés már megtörtént. Ez annyira hamisítatlanul magyar, hogy lassan védettséget kéne rá kérni az UNESCO-nál. Meglátod a szomszédot a slaggal, és ahelyett, hogy megkérdeznéd tőle, "hogy van?", már tárcsázod is a hatóságot. Locsol. Augusztusban. Gyanús. Túl zöld a paradicsoma, ott valami sötét stikli van a háttérben...

Röhögünk rajta, pedig ez egyáltalán nem vicces. Tökéletesen megmutatja, mi történik egy országgal, ha folyamatos készenlétben, rettegésben, gyanakvásban tartják. Hetek óta mindenki vízügyi szakértő, atomfizikus és/vagy energiapolitikus lett. Minden bokor mögött szabotőrt sejtünk.

És persze az élen kit találunk? A mi mindentudó doktorminiszterelnök urunkat. Mert ő aztán mostanra tényleg mindenhez is ért. Ha energia, kioktat. Ha a Duna vízállása, elmagyarázza. Ha Paks, szakért. Ha közmédia, elég neki két szó is. Kormányszóvivő, vízügyes, atomtudós meg médiaguru egy személyben. Már csak azt várom, mikor jelenti be a saját oldalán, hogy a jövő héten hány milliméter eső várható a Dunántúlon, és mikor kell permetezni a muskátlit.

Aztán hallom, hogy a köztársasági elnöki poszt is terítéken van. Hogy azt is bevállalná-e? Nem hinném. Bár mostanában ezzel a kifejezéssel jobb óvatosan bánni.

De tudják, mi a legszomorúbb? Hogy itt még csak nem is egyetlen ember személyéről van szó. Nem Magyar Péter a lényeg, mint ahogy korábban sem Orbán Viktor személyével kezdődött és fejeződött be a probléma.

A gond magával a hatalom természetével van.

Azzal, hogy vannak-e még ebben az országban önállóan működő intézmények, vagy előbb-utóbb megint minden egyes ügy egyetlen ember íróasztalán landol. Azzal, hogy egy szakmai kérdés megmaradhat-e szakmainak, vagy azonnal átalakul politikai adok-kapokká, meg elvakult hitvitává.

És a legégetőbb kérdés: mi, akik éveken át joggal kértük számon ezt a tempót, képesek vagyunk-e észrevenni ugyanezeket a reflexeket akkor is, amikor a nekünk tetsző oldal mutatja be őket?

Mert rendszert váltani – ha megvan hozzá a többség – nem egy nagy tudomány. Embereket lecserélni a székekben még egyszerűbb. A valódi mutatvány az lenne, ha végre a gépies reflexeinket cserélnénk le.

Ha nem kellene minden állami hivatalnoknak azt lesnie, épp merre int a Főnök. Ha Mészáros cége akkor nyerne, ha ő a legjobb, és elbukna, ha nem. Ha a tévévezető nem egy Facebook-kommentből próbálná kitalálni az irányvonalat. És ha a kalocsai embernek nem az lenne az első gondolata a szomszéd slagja láttán, hogy kit kellene azonnal felhívni.

Talán ez lenne az a sokat emlegetett új politikai kultúra. Nem az, hogy most más ikonok előtt borulunk le. Nem az, hogy tegnaptól más meséit esszük meg szőröstül-bőröstül. És végképp nem az, hogy az új hatalom sanda húzásaira négy évig azt hajtogatjuk felmentésként: „Jó, jó, de legalább nem az Orbánék!”

Ezt a lemezt már ismerjük. Unásig hallgattuk. Csak a nevek cserélődnek rajta.

A hatalom körmére nem a ciklus végén kell ránézni, amikor már késő. És nem csak akkor kell kinyitni a szánkat, ha az ellenfél ül a bársonyszékben. Sőt! A mieinket sokkal keményebben kell faggatni. Mert ha valamit megtanulhattunk az elmúlt tizenhat évből, az az, hogy a hatalom körül kialakuló ájtatos csönd nagyságrendekkel veszélyesebb, mint bármilyen hangos ellenzék.

Úgyhogy engem nem igazán hat meg, ha most valaki azzal jön, hogy „korai még kritizálni”, meg hogy „adjunk nekik időt”, meg hogy „előbb rendet kell tenni”.

Lehet. Csak aztán nehogy egy szép reggelen megint arra ébredjünk, hogy van egyetlen megfellebbezhetetlen emberünk, aki ért a vízhez, az atomhoz, a médiához, a közbeszerzéshez meg az Alkotmányhoz is – az ország többi része meg áhítattal figyeli a szavait, miközben fél kézzel épp jelenti fel a szomszédot.

Hogy ez velünk úgysem történhet meg? Nem hinném…