Van valami kifejezetten veszélyes a győzelem pillanatában. Az ember könnyen összekeveri az igazságot azzal, hogy most neki van többsége.

Magyarországon megváltozott a politikai helyzet. Ezt lehet ünnepelni, lehet gyászolni, lehet benne lehetőséget vagy veszélyt látni – vérmérséklet és politikai meggyőződés szerint. Egy dolgot azonban nem lenne szabad elfelejteni: egy választási eredmény nem erkölcsi felmentőlevél. Senkinek.

A napokban már a nyilvánosságban is megjelent a kérdés: lehet-e gyűlölködve, „mocskos fideszezve” jobb országot építeni? A kérdés provokatív, de éppen ezért fontos. Mert nagyon gyorsan kiderülhet, hogy valóban új politikai kultúrát akarunk-e, vagy csak arra vártunk, hogy végre mi dönthessük el, kit szabad megvetni.

És itt érdemes megállni egy pillanatra.

Ez nem a Fidesz védőbeszéde. Nem is annak állítása, hogy az elmúlt évek minden döntése helyes volt, minden intézmény kifogástalanul működött, vagy hogy ne volna mit feltárni. A közmédia új vezetése például a napokban egy 482 oldalas, munkatársak által összeállított dokumentum nyomán rendelt el belső vizsgálatot az MTI korábbi működésével és az állítólagos politikai befolyással kapcsolatban. Ha visszaélés történt, azt ki kell vizsgálni. Ha törvénysértés történt, annak legyen jogállami következménye. Ha pedig szakmai szabályokat sértettek meg, azt is nevén kell nevezni.

Pontosan erről beszélek.

A felelősség ugyanis személyes. A kollektív bűnösség viszont mindig kényelmes hazugság.

Nem lehet több millió embert egyetlen jelzővé egyszerűsíteni azért, mert valamikor a Fideszre szavazott, annak dolgozott, abban hitt, vagy egyszerűen csak másképp látta az ország dolgait. Ahogy korábban sem volt elfogadható valakit „hazaárulóként”, „liberálisként” vagy bármilyen más címkével kivonni a tisztességes vita szabályai alól, úgy ma sem válik elfogadhatóvá ugyanez csak azért, mert a céltábla másik oldalra került.

A tegnapi módszer ma sem lesz erény

Az emberi természet egyik rossz tréfája, hogy hajlamosak vagyunk erkölcstelennek látni azt a fegyvert, amíg ellenünk használják – és meglepően hatékonynak, amikor már a mi kezünkben van.

Pedig a módszer nem változik meg attól, hogy ki használja.

A megalázás megalázás marad. A politikai bosszú bosszú marad. A munkahelyi vagy társadalmi megbélyegzés sem válik demokratikusabbá attól, hogy most egy másik tábor tagjait éri. És a propaganda sem lesz tájékoztatás attól, hogy az üzenete történetesen közelebb áll a saját véleményünkhöz.

Éppen ezért az új korszak legfontosabb kérdése számomra nem az, hogy hány régi vezetőt cserélnek le, hány ügyet tárnak fel, vagy hány új intézményt hoznak létre. Ezeknek természetesen lehet jelentőségük. De hosszabb távon sokkal többet mond majd rólunk az, hogy kialakul-e végre egy olyan közélet, ahol az ember akkor is ember marad, ha rossz helyre húzta az ikszet.

Az elszámoltatás és a bosszú nem ugyanaz

Az elszámoltatástól nem kell félni. Egy demokratikus államban természetesnek kellene lennie, hogy a közpénzek útja követhető, a hatalom döntései ellenőrizhetők, a törvénysértések pedig következménnyel járnak. Az sem egészséges, ha a „békesség” jelszavával egyszerűen a szőnyeg alá söprünk mindent.

De az elszámoltatásnak van egy nagyon egyszerű ismertetőjele: bizonyítékot keres, egyéni felelősséget állapít meg, és jogi keretek között marad.

A bosszú ezzel szemben csoportokat keres. Címkéket gyárt. Nem azt kérdezi, hogy mit tettél, hanem azt, hogy hová tartoztál.

Ez a határvonal sokkal fontosabb, mint elsőre látszik.

Mert ha ezt elmossuk, könnyen előáll az a helyzet, hogy ugyanazok a mondatok, ugyanaz a politikai kirekesztés és ugyanaz az emberi kegyetlenség tér vissza – csak más zászló alatt.

És akkor hiába beszélünk új országról.

A saját oldalunknak is igazat kell mondani

Én mindig nehezen viseltem azt az elvárást, hogy a lojalitás hallgatást jelentsen. Nem jelenti.

A közösséget nem az árulja el, aki időnként kimondja, hogy valami félrement. Sokkal inkább az, aki látja a hibát, mégis tapsol hozzá, mert fél attól, hogy különben kilóg a sorból. A belső kritika nem ellenség. A belső kritika hiánya az.

Ezt tegnap is így gondoltam, és ma is így gondolom.

Ezért nem szeretném sem megszépíteni azt, ami korábban rosszul működött, sem elfogadni azt, ha most a „változás” nevében ugyanazok a reflexek kezdenek új életet. A mérce csak akkor mérce, ha akkor is használjuk, amikor kényelmetlen.

Ez újságíróként különösen fontos. A sajtó feladata nem az, hogy új gazdát keressen magának minden kormányváltás után. Nem az a dolgunk, hogy tegnap az egyik, ma a másik hatalom előtt álljunk vigyázzban. Kérdezni kell. Ellenőrizni. Megírni azt is, ami a saját olvasóinknak, a saját közegünknek vagy éppen nekünk kellemetlen.

Másképp nem sajtót építünk, csak új díszletet a régi színpadra.

Győzni könnyebb, mint nagylelkűnek maradni

Van ebben egy keresztény ember számára megkerülhetetlen tét is.

Az igazságosság nem azonos a megtorlással. A megbocsátás pedig nem azonos azzal, hogy nincs felelősség. A kettőt éppen azért nehéz egyszerre képviselni, mert az egyikhez gerinc kell, a másikhoz önuralom.

Haragból nagyon könnyű igazságot tenni. Csakhogy a harag ritkán áll meg ott, ahol az igazság véget ér.

Egy ország politikai kultúrája végül nem abból látszik, hogyan bánik a győztesekkel. Hanem abból, hogyan bánik azokkal, akik veszítettek. Megengedi-e nekik, hogy továbbra is teljes jogú polgárai legyenek ugyanannak a hazának? Elfogadja-e, hogy lehet valaki becsületes magyar ember akkor is, ha másképp szavazott? Képes-e különbséget tenni politikai felelősség és emberi méltóság között?

Ha igen, akkor talán tényleg elkezdődhet valami új.

Ha nem, akkor csak szerepet cseréltünk.

A rendszerváltás ugyanis nem akkor fejeződik be, amikor más ül a miniszterelnöki székben. Hanem akkor, amikor mi magunk nem válunk azzá, amit tegnap még elítéltünk.

Nem attól lesz jobb országunk, hogy végre másokat szabad gyűlölni. Attól lesz jobb, ha egyszer végre senkit sem kell.