Szomorú hírről számoltunk be nemrég: idén mindössze 130–140 ezer tonna magyar alma teremhet, miközben egy jó évben a hazai ültetvények 400–500 ezer tonnára is képesek lennének. Ez az elmúlt nagyjából ötven év egyik leggyengébb termése lehet.

Ez adta az ötletet ahhoz, hogy egy kicsit visszanyúljunk az alma magyar történetéhez is. Megnéztük, milyen régi fajták tartoztak egykor a hazai kertekhez, milyen helyet foglalt el az alma a magyar konyhában, és elővettünk egy régi receptet is, amely ma már szinte teljesen kikopott a hétköznapokból.

Az alma jóval több, mint egy hétköznapi gyümölcs

Az alma évszázadok óta velünk van: kertekben, kamrákban, piacokon, ünnepi és hétköznapi asztalokon.

Eredete messzre, Közép-Ázsiába vezet, és hosszú vándorlás után vált Európa egyik legfontosabb gyümölcsévé. Már az ókori történetekben is különös szerepet kapott: a görög mitológia aranyalmája végül a trójai háború történetéhez vezetett.

De nekünk talán érdekesebb, mi történt vele idehaza.

Batul, pónyik, sóvári – egy régi magyar gyümölcsös világa

A régi magyar és erdélyi kertekben az alma nem néhány, mindenhol ugyanolyan fajtát jelentett. Batul, pónyik, zöld sóvári, sikulai – ma már különösen csengő nevek, pedig egykor egy-egy vidék természetes részei voltak.

Más alma kellett a kamrába, más a sütéshez, az aszaláshoz vagy éppen azért, hogy tél végén is legyen mit elővenni. A gazdák tudták, melyik fa hogyan viseli a helyi talajt, a hideget, a betegségeket. Ez a tudás sokszor nem könyvekben élt, hanem családokon belül öröklődött.

És ezek a régi fajták ma sem csak azért érdekesek, mert nosztalgikusak. Kutatások szerint több közülük olyan tulajdonságokat őriz, amelyek betegségekkel szembeni ellenállásuk vagy alkalmazkodóképességük miatt a jövő almatermesztésében is értékesek lehetnek. A Nébih is külön figyelmet fordított a táj- és nosztalgiafajták megőrzésére, több tucat ilyen almafajtát tartva számon és értékelve.

Az alma tehát nálunk sosem csak gyümölcs volt. Egy táj íze, egy családi kert emléke, egy télire eltett láda a kamrában.

És persze ott volt a konyhában is.

Az alma a régi magyar szakácskönyvekben is sokféleképpen megjelent

Czifray István 19. századi Magyar nemzeti szakácskönyvében több ma már szokatlanul hangzó almás étel neve is felbukkan: almás tészta, töltött alma, almagombóc, sőt almakolbász is.

Ez jól mutatja, hogy az alma nemcsak sütemények alapanyaga volt, hanem sokféle formában helyet kapott a korabeli konyhában.

És talán éppen ezért érdemes ma újra megsütni.

Tésztában sült alma dióval és mézzel

Hozzávalók 4 darabhoz: 4 keményebb, savanykás alma, 25 dkg liszt, 15 dkg hideg vaj, 1 tojássárgája, kevés hideg víz, csipet só, 5 dkg darált dió, 2 evőkanál méz, fahéj, kevés szegfűszeg.

A lisztet morzsoljuk össze a vajjal, adjuk hozzá a tojássárgáját, a sót és annyi hideg vizet, hogy összeálljon a tészta. Fél órára tegyük hűtőbe.

Az almák magházát úgy távolítsuk el, hogy a gyümölcs egyben maradjon. A diót keverjük össze mézzel, fahéjjal és kevés szegfűszeggel, majd töltsük az almák közepébe.

A tésztát nyújtsuk ki, vágjuk négy részre, csomagoljuk bele az almákat, kenjük meg tojássárgájával, majd 180 fokon körülbelül 30–35 percig süssük.

Nem almás pite. De nagyon is almás, és valamit visszahoz abból a konyhából, ahol ezt a gyümölcsöt még sokkal többféleképpen használták.

Ma, amikor a magyar almaültetvények területe évtizedek óta csökken, talán ezt is érdemes észben tartani. Egy gyümölcsfajtával nemcsak egy termék tűnhet el. Eltűnhet egy íz, egy recept, egy helyi név, egy termesztési tapasztalat – végül pedig egy apró darab abból, ahogyan egy táj évszázadokon keresztül élt és evett.

Források: FruitVeB – 2026-os almapiaci helyzetkép · OSZK – Czifray István Magyar nemzeti szakácskönyve, 1888 · Debreceni Egyetem – régi Kárpát-medencei almafajták vizsgálata