Évekig afféle konferenciamondat volt, hogy a következő nagy világválságokat már nem az olaj, hanem a víz okozza majd. Jól hangzott, lehetett hozzá látványos grafikonokat vetíteni, aztán mindenki hazament.

Most viszont itt állunk a kiszáradó Duna partján.

Vasárnap délután a Paksi Atomerőmű már csak 233 megawatt villamos energiát termelt a normál körülmények között rendelkezésre álló mintegy 2000 megawatt helyett. Ugyanekkor 588 magyar településen volt érvényben valamilyen fokú vízkivételi korlátozás, tizenkét vasútvonalon kellett lassítani a hőség miatt, és egyetlen nap alatt negyvenöt erdő- vagy vegetációtűzhöz riasztották a hatóságokat.

Ennél pontosabb látlelet aligha kell.

A Duna ugyanis nem kampányol. Nem olvas kormányprogramot, nem követi a politikusokat a közösségi médiában, és különösebben az sem érdekli, hogy ki nyerte meg a választást. Ha nincs víz, az erőmű nem termel. Ha tartósan negyven fok körül marad a hőmérséklet, az ország egyre több áramot fogyaszt. Ha kiszárad a föld, attól még nem ered el az eső, hogy valaki megnyugtató hangon beszél róla.

Ezzel a valósággal most mindenkinek szembe kell néznie.

A víz útját már régen nem csak a természet szabja meg

A mostani helyzet elsődleges oka természetesen a hosszan tartó csapadékhiány, a rendkívüli hőség, az erős párolgás és az egyre gyengébb alpesi vízutánpótlás. Csakhogy a Duna ma már nem egy érintetlen folyó, amely akadálytalanul végighömpölyög Európán.

A vizét tározókban fogják meg, vízlépcsőkkel duzzasztják, erőműveken vezetik keresztül, mesterséges csatornákba terelik, sőt egyik vízgyűjtőről a másikra szivattyúzzák át. A döntéseket pedig minden ország elsősorban a saját energetikai, hajózási, mezőgazdasági és ivóvízellátási érdekei alapján hozza meg.

Ezen nincs mit csodálkozni. Egy államnak az a dolga, hogy megvédje a saját polgárait és erőforrásait.

Nekünk is ugyanez lenne a dolgunk.

Bajorországban nem hagyják egyszerűen elfolyni

Németországban évtizedek óta működik a Duna–Majna vízátvezető rendszer. Az Altmühlből és a Dunából szivattyúkkal emelik át a vizet a Rajna vízgyűjtőjéhez tartozó Regnitz–Majna rendszerbe.

A bajor környezetvédelmi minisztérium tájékoztatása szerint évente átlagosan mintegy 125 millió köbméter vizet juttatnak a Main–Duna-csatornán keresztül a Rothsee tározóba. Ott megőrzik, majd akkor engedik tovább, amikor Észak-Bajorországban szükség van rá – különösen a nyári és őszi szárazság idején. Az Altmühl térségéből további átlagosan 25 millió köbméter kerül a Brombachsee rendszerébe.

Ettől önmagában természetesen nem apadt ki a Duna Paksnál. Aki ezt állítaná, nem mondana igazat.

A rendszer mégis rendkívül tanulságos. Németország már évtizedekkel ezelőtt felismerte, hogy a vizet nem elég figyelni, amint elfolyik. Tárolni, irányítani és szükség esetén másik térségbe kell vezetni.

A bajorok nem rögtönöznek, amikor beköszönt az aszály. Van infrastruktúrájuk, tározójuk és működő rendszerük.

Mi pedig most azon izgulunk, mikor éri el a Duna azt a szintet, amelynél az utolsó paksi gépegységet is le kell kapcsolni.

Ausztria kilenc vízlépcsővel használja a Dunát

Az osztrák Duna főágán kilenc nagy vízlépcső működik. Ybbs–Persenbeug, Aschach, Wallsee–Mitterkirchen, Ottensheim–Wilhering, Altenwörth, Abwinden–Asten, Melk, Greifenstein és Freudenau egymást követő láncot alkot.

Ezek többsége átfolyásos erőmű. Nem óriási víztározókról van szó, amelyekben hónapokra el lehetne zárni a Dunát, és a víz sem tűnik el mögöttük. A létesítmények ugyanakkor szabályozzák a helyi vízszinteket, biztosítják a hajózást, energiát termelnek, és alapvetően megváltoztatták a folyó természetes működését.

Ehhez társul Ausztria kiterjedt alpesi tározó- és vízerőműrendszere, amely lehetőséget ad arra, hogy a Duna mellékfolyóinak vizét időben visszatartsák, energiatermelésre használják, majd később engedjék tovább.

Nem állítom, hogy Ausztria elzárta előlünk a folyót. Ez így nem lenne igaz.

Azt viszont látni kell, hogy az osztrák állam komoly műszaki eszközrendszerrel rendelkezik a területén található vízkészletek kezelésére. Nem kiszolgáltatott szemlélője a folyamatoknak, hanem aktív alakítója. Ez óriási különbség.

Bősnél már az sem mindegy, melyik mederbe jut a víz

Számunkra a legérzékenyebb kérdés természetesen a bősi vízlépcsőrendszer.

A dunacsúni tározó kapacitása elérheti a 200 millió köbmétert. A rendszer zsilipjeivel szabályozható, hogy mennyi víz kerüljön az üzemvízcsatornába, a régi Duna-mederbe, a mellékágakba, illetve a Mosoni-Dunába.

A víz jelentős része az energiatermelés után visszajut a folyó rendszerébe. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, mikor, hol és milyen ütemben.

A Szigetköz története pontosan megmutatta, hogy egy felsőbb szakaszon meghozott vízügyi döntés nem marad az országhatáron belül. Befolyásolhatja a mellékágakat, a talajvizet, az élővilágot és a mezőgazdaságot is.

A víz nem ismeri az országhatárt. A zsilip viszont nagyon is ismeri.

Nem összeesküvésről, hanem érdekekről beszélünk

Könnyű lenne most bűnbakot keresni. Rámutatni Ausztriára, Szlovákiára vagy Németországra, és kijelenteni, hogy ők vették el a vizünket.

Csakhogy a valóság ennél összetettebb.

A mostani rekordalacsony vízállás legfontosabb oka az egész vízgyűjtőt sújtó, rendkívüli aszály. De amikor eleve kevés a víz, felértékelődik minden tározás, vízkivétel, vízátvezetés és üzemeltetési döntés. Ami normális vízjárásnál alig észrevehető, az kritikus helyzetben már szűkítheti az alsóbb országok mozgásterét.

Van-e olyan nemzetközi minimum, amely az alsóbb országok ivóvízellátását, energiabiztonságát és ökológiai érdekeit is garantálja? Minden érintett fél valós időben hozzáfér-e ugyanazokhoz az adatokhoz? Mi történik akkor, ha az egyes országok érdekei ütköznek?

Ezek nem összeesküvés-elméletek. Ezek nemzetbiztonsági kérdések.

Több mint kilencven százalékban másoktól függünk

A magyar vízgazdálkodási dokumentumok szerint vízfolyásaink több mint kilencven százaléka a határon túlról érkezik. Huszonnégy folyón lép be víz az országba, és mindössze három folyón távozik.

Magyarország tehát a földrajzi helyzetéből adódóan rendkívül kiszolgáltatott. A vízbiztonságunk nemcsak attól függ, mennyi eső esik nálunk, hanem attól is, milyen időjárás van az Alpokban, és milyen döntéseket hoznak a folyásirányban előttünk fekvő országok.

Ezen a földrajzi helyzeten nem tudunk változtatni. A saját hozzáállásunkon viszont igen.

Évtizedeken keresztül annak örültünk, ha az ár- és belvizet minél gyorsabban elvezettük. Most kezdjük megérteni, hogy amit tavasszal problémának látunk, az nyáron életmentő tartalék lehetne.

A vizet meg kell tartanunk. Vissza kell kapcsolnunk az ártereket, helyre kell állítanunk a vizesélőhelyeket, fejlesztenünk kell a tározókat, korszerűsítenünk az öntözést, és a települési csapadékvízre sem hulladékként kellene tekintenünk.

A vizet nem akkor kell keresni, amikor már nincs.

A kormány nem tehet a szárazságról – de a válaszért felel

A rendkívüli aszályt nem a néhány hónapja hivatalba lépett kabinet okozta. Olcsó politikai fogás lenne ezt a nyakába varrni. A válság kezeléséért azonban már a kormány felel.

Helyes döntés volt a nagyvállalatokat és a lakosságot az energiafogyasztás mérséklésére kérni. Több mint háromszáz cég önkéntes vállalása mintegy 400 megawattal csökkentette a hálózat terhelését, ezért egyelőre nem kellett kötelező ipari korlátozásokat bevezetni.

Ezt el kell ismerni. Aki csak ütni akar, az nem elemez.

De ez még csak tűzoltás. Az igazi munka most kezdődik.

A kormánynak világos forgatókönyvet kell adnia arra, meddig tarthat Paks kiesése, mekkora importkapacitás áll rendelkezésre, mennyibe kerül mindez az országnak, és mi történik, ha a környező államokban is egyszerre jelentkezik energiahiány.

Emellett végre valódi vízdiplomáciára van szükség. Nem udvarias közleményekre, hanem ellenőrizhető adatcserére, közös aszályprotokollra és számonkérhető megállapodásokra.

Az Európai Unió rengeteg mindenben képes beleszólni a tagállamok életébe. Ideje lenne elérni, hogy a közös folyók vízbiztonsága se maradjon a szép szavak szintjén.

A szuverenitás a víznél kezdődik

Szuverenitás az is, hogy van vizünk. Van áramunk. Van mit ennünk. És nem kizárólag más országok döntéseitől függ, jut-e elegendő mindháromból.

Ehhez Paks II-re, korszerű villamosenergia-hálózatra, tartalék erőművekre, víztározókra, helyreállított árterekre és kemény nemzetközi érdekérvényesítésre egyaránt szükség van.

Nem egymással versengő ideológiai jelszavakra. Működő országra.

Évek óta mondják, hogy a víz lesz a világ legnagyobb kincse. Most már tudjuk, hogy igazuk volt.

Aki a vizet megtartja, nem egyszerűen egy természeti erőforrást őriz.

A saját jövőjét tartja a kezében.