Egykor a szivar elégett, mert érdemes volt bent maradni

A magyar parlamentarizmus történetéből fennmaradt egy különös, ma már szinte meseszerűnek ható anekdota, amely szerint az igazán jó országgyűlési beszéd „megért egy havannát”. A mondást Mikszáth Kálmánhoz, az íróként és országgyűlési képviselőként egyaránt ismert közéleti szereplőhöz kötik.

A történet hátterében az Országház folyosóin ma is különös emlékként megidézhető szivartartók állnak. A képviselők a szivarjukat nem vihették magukkal az ülésterembe, ezért odakint, a számozott tartók egyikén hagyták. Ha egy felszólalás érdektelennek bizonyult, ki lehetett menni, ha azonban valaki úgy beszélt, hogy a hallgatóság nem akart lemaradni egyetlen mondatáról sem, a szivar közben tovább égett.

Akár egészen a végéig.

A havanna pedig nem akármilyen szivar volt: értékes, drága portéka, amelyet nem szívesen hagyott veszni az ember. Ha mégis megtette, annak oka volt. A beszéd többet ért.

Innen maradt fenn a dicséret: megért egy havannát.

A történet persze nem azt jelenti, hogy a régi magyar parlamentben mindig választékosan, higgadtan és egymást tisztelve vitatkoztak. A magyar parlamentarizmus múltja tele van heves összecsapásokkal, személyes konfliktusokkal és botrányokkal is. Az anekdota mégis őriz valamit abból az eszményből, amely szerint a politikai beszédnek önmagában súlya van: egy gondolat, egy érv vagy egy kivételes szónoki teljesítmény képes arra, hogy az ember figyelmét hosszú időre lekösse.

Száz évvel később egészen más mondatok miatt figyelünk

A hétfői parlamenti ülésen nem egy emlékezetes szónoklat, hanem Magyar Péter és Toroczkai László indulatos szóváltása került a figyelem középpontjába.

A vita során Magyar Péter arról beszélt, hogy Toroczkai korábban családi cégek érdekében járt minisztériumokba lobbizni, amit a Mi Hazánk elnöke határozottan visszautasított. A miniszterelnök az ellenzéki frakcióvezetőknek egy gyerekeknek szóló, Ha én lennék a miniszterelnök című könyvet is ajánlott, miközben úgy fogalmazott, hogy ellenfelei nem konkrétumokról beszélnek, hanem „lehazudják a csillagot az égről”.

Toroczkai személyes érintettség miatt kért szót, majd arra szólította fel a kormányfőt, nevezze meg, milyen családi érdekeltség ügyében lobbizott volna. A felszólalás végére azonban már nem a politikai állítások, hanem a hangnem vált főszereplővé: Toroczkai azt mondta Magyarnak, kérjen bocsánatot, és ne meneküljön „gyáva, undorító féregként”.

A házelnök azonnal jelezte, hogy az ilyen kifejezéseket méltatlannak tartja az Országgyűléshez, később pedig megszületett a szankció is: Toroczkai László az e heti plenáris üléseken a szavazások kivételével nem vehet részt.

Nem pártállás kérdése: ennek a hangnemnek nincs helye a parlamentben

Nem kell Magyar Péter vagy Toroczkai László oldalára állni ahhoz, hogy kimondjuk: ami ezen a parlamenti ülésen történt, méltatlan volt az Országgyűléshez. Magyar gúnyos megjegyzései, a másik politikus hitelességét támadó kijelentései és provokatív hangneme ugyanúgy hozzájárultak ahhoz, hogy az érdemi vita személyeskedő szócsatává váljon, még akkor is, ha Toroczkai végül ennél is jóval messzebbre ment, amikor politikai ellenfelét „gyáva, undorító féregnek” nevezte.

Érdemes különbséget tenni a megszólalások súlya között, de ez nem jelenti azt, hogy bármelyiket el kellene fogadnunk. A parlamentben ugyanis nem az volna a mérce, hogy ki sértette meg durvábban a másikat, hanem az, hogy az ország választott képviselői képesek-e úgy ütköztetni egymással akár gyökeresen ellentétes álláspontokat is, hogy közben megmaradnak az érvek, a tények és a politikai felelősség talaján.

A provokáció sem lesz elfogadhatóbb attól, hogy nem tartalmaz trágár kifejezést, ahogyan egy sértés súlyát sem csökkenti, hogy indulatos politikai vita közben hangzott el. A parlamentben lehet keményen kérdezni, számonkérni, bírálni, sőt élesen támadni egy politikai álláspontot, de egészen más dolog a politikai ellenfelet személyében megalázni vagy tudatosan olyan hangnemet választani, amelynek látható célja már nem az érvelés, hanem a másik felhergelése.

Éppen ezért ez nem Magyar Péterről vagy Toroczkai Lászlóról szól csupán. Bármelyik párt politikusa beszél így az Országgyűlésben, ugyanaz a mérce kellene hogy vonatkozzon rá. A parlament tekintélyét ugyanis nemcsak a legsúlyosabb sértések rombolják, hanem az a politikai kultúra is, amelyben a provokáció, a gúny és a személyeskedés lassan természetes részévé válik annak, amit parlamenti vitának nevezünk.

A politikai ellenfelek véleménye gyökeresen eltérhet egymástól, a vita pedig lehet indulatos és szenvedélyes is, de éppen az Országgyűlésnek kellene példát mutatnia abban, hogy a kemény politikai összecsapás és az alpári személyeskedés között még mindig létezik határ.

A parlament nem kommentmező

A közösségi média hozzászoktatott bennünket a rövid, csípős és minél nagyobbat ütő mondatokhoz, ahol sokszor nem az érv kapja a legtöbb figyelmet, hanem a sértés, a gúny vagy az a néhány másodperces részlet, amelyből másnapra videó és mém készülhet.

Az Országgyűlésnek azonban nem kellene kommentmezővé válnia.

A parlamenti vita lényege éppen az volna, hogy a politikai ellenfelek a lehető legélesebben ütköztethessék az álláspontjukat, kérhessenek számon egymáson döntéseket, vitathassák egymás érveit, sőt akár keményen bírálhassák is a másikat, mindezt azonban úgy, hogy közben ne az emberi méltóság legyen a politikai küzdelem eszköze.

A jó parlamenti beszédnek nem kell udvarias semmitmondásnak lennie. Lehet szenvedélyes, támadó, ironikus vagy könyörtelenül kritikus, hiszen a politika természetéből következik a konfliktus. A választó azonban joggal várhatja el, hogy az ország vezetői és képviselői képesek legyenek különbséget tenni a kemény vita és a személyes megalázás között.

„Megért egy havannát”

Talán éppen ezért érdekes ma felidézni ezt a régi mondást.

Nem azért, mert valaha minden képviselő úriemberként vitatkozott volna, és nem is azért, mert a múlt parlamentjét érdemes volna megszépíteni. A régi Országgyűlésben is volt indulat, sértés és botrány, időnként olyan is, amely a mai közönség számára nehezen lenne elképzelhető.

A „megért egy havannát” mégis egészen más mércét állít a politikai beszéd elé. Azt kérdezi: mondott-e valamit a szónok, amiért érdemes volt végighallgatni? Volt-e gondolat a mondatok mögött, volt-e érv, amelyre a másiknak válaszolnia kellett, és maradt-e valami a hallgatóban azután is, hogy véget ért a felszólalás?

Mert a parlament tekintélyét végső soron nem a márványfalak, az aranyozás vagy a pulpitus teremti meg, hanem azok, akik ott megszólalnak.

Több mint száz évvel ezelőtt egy kiváló beszéd kedvéért állítólag még egy drága havannát is hagytak végigégni.

Ma talán már az is előrelépés lenne, ha a politikai ellenfél mondatát hagynák végigmondani – és sértés helyett érvvel válaszolnának rá.